Szerbiából érkezve a Szegedről Budapestre tartó vonaton meglátom ezt a
kerek fejű, buta arcú fiút, ezt a katonának öltözött, hófehér bőrű
óriáscsecsemőt. Árpádsávos Nagy-Magyarország-kitűző fénylik a sapkáján,
a szája nyitva, bámul az izzó tájon át a paprikaföldek pusztaságába.
Szerbiából érkezve, az ottaniakkal folytatott beszélgetések után mindez
olyan egyszerűnek látszik. Szívesen elmondanám neki, szívesen
tolmácsolnám a szerbek szavait, ha csak egy cseppnyi értelem látszana a
szemében, de hát nem látszik. Mert Szerbiából nézve, azokkal az
emberekkel beszélgetve a helyzet több, mint félelmetes. Megkérdezik, mi
folyik ott nálatok, végigmegyünk az intézkedéseken, az irányon, a
motívumokon, és ők félszavakból értik, és azonnal mondják, hogy mi lesz
a következmény. És én elmondom, hogy az már megtörtént. Örülhettek, hogy
nincs hadseregetek, nincs fegyveretek, nincs tulajdonképpen
ellenfeletek. Ti magatokat fogjátok elpusztítani, ez a sorsotok, ha ezen
az úton haladtok tovább. Ott vannak a falvak, ahol csak egy a kérdés,
kinek az oldalán áll a rendőrség, és mikortól érzi úgy a vezér, hogy a
rendőrség mellé mostantól máshogyan kell melléállnia. Övé a kés és a
pogácsa is, mi ezt így mondjuk. A nacionalizmus madara lerakta tojásait.
Vagy már ki is keltek a fiókák? Milošević sem volt eredendően
nacionalista. Akkor gyújtotta lángra a nacionalizmus tüzét, amikor az
érdekében állt. Honnantól számít valaki bűnösnek. Tudjuk, kik a
gyilkosaink. Mert ezek az emberek gyilkosok. Az egészséges gondolkodás,
és ezáltal az egészségtelenné vált gondolkodás áldozatainak gyilkosai.
Eljövendő áldozatok és gyilkosok közt élünk. Áldozat vagyok. Gyilkos
vagyok. Áldozat vagyok. Már az vagyok. Már valamelyik vagyok. Világosak
az üzenetek, világos az irány, és olyan az egész, mint a mosógép
programja. Elindították, és csak akkor lehet majd kivenni a ruhát, ha
leállt a program, vagy erőszakkal, de akkor meg a mosógép megy szarrá. 3
év 25 évet vetett vissza, 6 év pedig ötvenet, generációk élete tűnt el
abban a fekete lyukban. Játsszál, kis pufi, katonásat! Nagyon kellemes
lesz, amikor 3 euróba kerül majd egy vécépapír, amikor bűzlő hullák
fekszenek az utcasarkon, amikor 3 hónapig nincs áramod, amikor mindenki
elmenekül. Akkor majd fosztogathatsz kedvedre, vagy inzultálhatod a
sötét házakban reszkető családokat, élvezettel nézheted, ahogy
megalázkodva kuncsorognak előtted az életükért. És az országodat porrá
zúzhatod. Vicsoroghatsz, várhatod a tetemeket és a harcot, csináld csak,
ha ez szerinted elkerülhetetlen, csináld. Csak aztán nehogy azt hidd,
hogy neked jobb lesz, ha mindezt túléled. Ha nem leszel áldozat. Nehogy
azt hidd, hogy győztél. Éjszakánként majd felriadsz, mert nőket
erőszakoltál és férfiakat öltél. Felriadsz, és beveszel még egy marék
nyugtatót, mert kibírhatatlanok lesznek ezek az álmok. Érezni fogod
azokat a szagokat, az arcodon a vér melegét, hallod majd a lövések
hangjait, akkor is, ha egy cukrászdában üldögélsz, és egy idő után,
amikor a borzalmak már nem csak látogatnak, de beléd is költöznek
örökre, majd magad alá pisálsz a félelemtől. Megőrülsz, és nem tudsz
tenni ellene semmit. Nincs másik életed. Egyedül a halálod oldoz majd
fel, a megsemmisülésed, de az nagyon-nagyon messze van. Az életed azzá a
rémálommá válik, amire korábban vágytál, amiről azt hitted, hogy a
szabadságodat hozza el. De csak az őrületet, az öngyilkosságodat, a
rákot hozza el, kis pufi, játsszál hát katonásat.
|