Drimbe István versei

Az ég legyen tivéletek,
Üllői úti fák.
Borítja leveletek szén – gáz,
Mi büdös, kormos fergeteg,
Ezernyi ember fog majd meghalni,
Nélkületek, s a füsttel,
Üllői úti fák.

Máskor is nyíljatok,
Üllői úti fák.
Szívják a büdös szén – gázt,
Balzsamot, az altatót
Az est óráin át!
Higgyék el füst nélkül
Örök az ifjúság
Üllői úti fák.

Haldoklanak a sárgult fák,
Üllői úti fák.
Nyugszik a lelkem napja már,
A szél búsan dúdolva jár,
Megölt a szén – gáz minden csírát,
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek bús, lombtalan fák,
Üllői úti fák.

(Karinthy Frigyes: Üllői úti fák c. verse alapján.)

1990.

51, 58 az eltűnt számok

Nem volt nekem vicinálisom,
Nincs, aki olyat csináljon.
De volt nekem két játék villamos,
- Úgy hiszem – egyik 51-es, másik 58-as volt.
Mind a kettő eltűnt, földdel lett egyenlő,
Pályából csak az oszlopok maradtak,
Talán igazából is így van!

1991.

Egy téli napon

Most szitálna a hó…
De nincs szánkó…
Nincs hó,
Nem élvez semmit a vadló…

Csilingel a villamos,
Megy, robog, gyorsan,
Megállítanám: Állj! Állj!
De rohan tovább, úgy fáj…

Nem esik az eső,
De mégis rossz az idő,
S a villamos elterül,
A patika tere összedűl,
Az emberek segítségért kiáltva
Lassan meghalnak.

1991.

Ki Ő?

Ki Ő? Hát nem rút!
Orra csak szipogni tud,
Szájával lélegzik,
Szeme könnyezik.

Ki Ő? Hát nem rút!
Beszéde nagyon csúf,
De mégis szép gondolatai
Vannak, s értékei, kincsei.

Hát Ő az? Ki nem rút?
Hát nem az, csábítani tud!
Sok fiút elszórt,
Erre Ő csak ropit majszol.
Hát Ő az a leányka!

1991.

Egy bécsi szemével

Szép város, nem mondom,
Csak ezt kéne földig rombolnom!
S ha megtettem, jöjjenek a mieink,
Majd ők újra felépítik.
S ha majd mi lakjuk,
Magyaroknak itt nincs nyugtuk!

Ám bajos, mert kitört a forradalom,
Bizony ám, március tizenötödike vagyon!
Hát akkor már elkezdték,
Remélem lesz még itt ég!
Az ég lángolni fog, minden puszta,
Csak nehogy ide tévedjen egy muszka!

1991.

Ott járok én…

Itt járok, a szemétdombon, ahol
Az emberek szemeteltek,
Maguk csinálták,
De mégsem takarítják el.

Itt járok az úton, ahol
Rég villamosok dübörögtek,
Ma már emlékezetben,
Ezt is az ember szüntette be.

Ott járok én, ahol
Romba döntötték a környéket,
De maga az ember miatt,
Mégis azt hibáztatja, aki mást épített.

1991.

A barna falevél

Lassan rügyezni kezdenek a fák,
Valaki szólni kíván.
A természet hívogatja már,
De Ő még nem megy hozzá.

A barna falevél nem engedi,
Pedig Ő akarná még újra látni.
Lassan csöngetnek a virágzáshoz,
De az Ő ajka már nem csöngedezik máshoz.

Lassan meghal a világ,
Másnak ez nagyon fáj,
De mégis engednie kell.
Úgy, ahogy az embernek tévednie kell.

És a csúf barna falevél
Még mindig hull lefelé,
Senki sem tudná megállítani,
Pedig a világ fog meghalni.

S a harmadik kéz se tudja
Megállítani – a tunya!
S a világ meghal,
S virág lesz, ami megmarad.

Lelke a mennybe megy,
Teste a pokolban ég el,
Emléke százfelé repül,
S ez az emlék a tudásba menekül.

A természet nem volt ott,
Amikor az utolsó falevél lehullott,
S ez az elszomorodott ember
Már más húrokat penget.

S a felismerhetetlen barna falevél
Máshová száguld, megy lefelé,
Kezek kapdosnak érte,
De másnak is ez lesz a veszte.

S ha leesik ez a barna falevél,
Akkor már olyan ember sem lesz, ki él!
Hisz csak akkor szállnak el a csúf barna falevelek,
Ha ez a csúf szörny, az emberek is velük mennek!

1993. – 1994. április 24., vasárnap 12:50.

A karácsony

Az utolsó falevél is lehullott,
Már ez első tó is befagyott.
A tájat belepte a hó,
De már nem csilingel szánkó.

Emberek a nagy víg csöndet hallgatják;
Meghúzódva a tűzhelynél tűz és puskaropogást.
Szomorúan tekintenek sorsuk elé,
Miközben a béke hangja halkul a csönd felé.

S ahol csatazaj nem hallatszik,
Ott a szabadság nem mutatkozik.
Az emberek ezért szomorúak;
Hogy lehet túlélni ilyen gondokat?!

S egy pillanatra nagy csönd lesz,
Ami az emberek lelkében megnyugvást vesz.
Mindenki ebben a pillanatban boldog,
Mindent elfelejtenek, ami rossz dolog.

S elszáll ez az idő,
Mint tovább hajított kő.
Elszáll ez a pillanat is,
Ahogy az emberek boldogsága is.

Miután minden hiányzik, ami jó,
Az Istentől kérik, változtassa meg a világot;
Emberek imáiban kérlelik,
Hogy a föld legyen szép és víg!

1993. október 3.

Geronimo Cadillac-je

Álmodtam egy szép szerelmet,
Álmodtam, hogy minden jó lesz;
Oh szerelem, milyen leszel,
Csak nehogy csalódjak benned!

Minden virág rám mosolygott,
Éreztem, hogy csak velem lehet boldog,
Oh királynőm, Te leszel az első bimbó,
Amit én oly szívesen leszakítok.

Ő úgy mondta, hogy minden szép lesz,
Én elhittem, de a rövid csend,
Éreztem, hogy olyan kísérteties,
S láttam, szíve mélyén valami mát is érez.

S megálmodtam azokat a hosszú éjszakákat;
Mi ketten, érzem, átéljük a boldogságokat.
Láttam forró szerelmet, s forró csókokat,
De valami hűvös érzések fogadtak.

S ekkor egy kéz rámosolygott egy rózsára,
Majd szárát letörve tőle fejét elfordította,
A rózsa könnycseppjeit a nap felszárította,
De érezte, mély sebét a kéz már nem gyógyítja.

Oh királynőm, miért kellett azt a rózsát letörni,
S ezzel minden aranyszabályt megszegni,
Igaz, Te egy királynő vagy, aki engem hív,
S én egy szomorú, összetört szív.

S ez az összetört szív úgy érezte,
Már a világon nincs több veszte,
Oh, kinek életétől szabaduljon érte;
Igaz, a szív összeforrt, de nem végleg.

S nem tudom ma sem, mi történhetett;
Tényleg csupán álom volt, vagy igaztörténet,
Oh miért csinálta ezt; vajon még szeret,
Vagy az Ő csalfa szíve sosem szeretett?

Oh Geronimo Cadillac-je
Olyan mély fekete,
Olyan, mint a szerelmem,
Mert neki csak ölni kell.

Geronimo Cadillac-je
Olyan gyorsan elmegy,
Mint az én szerelmem,
Oh vissza jössz-e még hozzám szerencse?

1994. január 23. vasárnap 20 óra.

Hogyha a szerelem drága

Ne hidd galád mondások ezreit,
Miszerint egy nőt nagyképűség megszelídít!
Ne higgy olyan ártatlan bölcselkedéseknek sem,
Ami a végét jelentené a szerelemnek!

Csupán tiszteld őt, ne vesd meg,
S olykor – olykor nevettesd meg!
Legyél hozzá hű és őszinte,
De vigyázz, ő is őszintén szeressen!

Dicsérd, mit oly szép szavakkal illethetsz,
S ne mondj oly szavakat, ami neki nem tetszhet!
S érezd őt kebleden, s csókold ajkát,
S vívd meg érte a szerelem harcát!

S dicsérd haját, mi lobog olykor szélben,
Hogyha néha kócos is, Te fésüld meg.
S dicsérd kezét, mivel karol téged,
Simogasd őt, hogyha azok fáradt munkát végeztek.

S dicsérd nyakát, orrát, fülét, mindent, amit megenged,
S Isten teremtett neki, és testét gyönyörrel nézzed!
S dicsérd azokat a helyeket is, amit szemérme takar,
De vigyázz, csak szép szavak, amit ő hallani akar!

S lásd, ő is dicsér téged, hogyha szeret,
S ha nem, ne is mondjál neki szépet!
Ha nem tetszel még neki te,
Drágán adja szerelmét, hát harcolj érte!

Hogyha a szerelem drága, megverekszel érte,
S ne kérdezd hogyan, végy egy kardot, menjél vészbe!
Hogyha a szerelem drága, vedd meg akkor is,
Se kérdezd mennyi, csak adj pénzt!

1994. február

Felnőtté válhatsz…

Most, hogy gyermek véred
Látod, hogy felnőtté érett,
S látod már mennyit ér az élet,
Kezdhetsz egy új, szokatlan életet.

Látod, ahogy a fejed fölött az évek
Elszállnak, mint oly hamar a fecskék délre,
S te egyre jobban magad ura vagy,
Bár az élet néha magadra hagy.

S mehetsz, amerre szemed ellát,
Mehetsz, de vigyázz, el ne fáradjál!
S ha kell elmégy, megvéded hazád,
Megvéded otthonod, s azt is, ami eddig fájt.

Lehetsz hősies, hazádért mindent megtehetsz,
Ahol felnőtt véred pazarolhatod, oda elmehetsz,
Bár a világ úgy sem figyel rád,
Még hogy ha meg is haltál érte már.

Oh miért kell szenvedned, csupán egy emberért,
Hiába mondta, ő sem harcol a hazájáért.
Őt csak csupán a becsvágy hajtja,
Talán e földért örökre hűtlen maradna.

S te, hogy megvéded e világot,
Nem kapsz érte cserébe, csak egy virágot.
Kitüntetést, mit kiárusíthatsz kis pénzért,
Valójában ennyit kaptál a hősiességedért.

S te egy igazi hős is lehetsz,
Bár nyomorékon ezzel nem sokra mehetsz,
S amit kaptál, az egy lelkileg, testileg
Nyomorék ember, de mégis csak ember.

S amit fizetésként adtak,
Azt jobb, ha örökre elhagytad.
S földet is csak annyit, amennyit tudtak,
Amit hazafelé az út porából rád ragadt.

Oh ember, mint vétettél ezért,
Csak egy lehetsz a sok közül, oh miért?
Csak azok maradnak dicső fényben,
Kik annyit sem tettek, mint te ott, a mélyben.

S a haza így úszik el, megy tönkre,
Te csak menekülsz innen, mert érzed,
Ők úgy nézik felnőtt véred,
Hogy az még csak gyermeteg.

1994. február 6., 11 óra.

Az édenkertben…

Most, hogy elmentél
A szívem egyik kamrája is üres lett.
Én nem azt képzeltem,
Hogy az első csók az utolsó is lesz egyben.

Most egyedül nézek a messzeségekbe,
Fürkészem a csillagképet,
S érezve érzem, már olyan messze vagy tőlem,
Mint azok odafent.

Leülök ekkor gondolatban melléd,
Számolgatjuk, hány hullócsillag ért földet,
De Te eltűnsz mellőlem a feledésbe,
Mint egy-egy hullócsillag földet érve.

Hajfürtjeidbe néha belekap a szél,
S tovább repül a messzeségekbe;
Én is így kapkodok érted,
De kezeim túl rövidek.

Emlékszem, Te rózsaszínre festetted a világot,
Én úgy hittem, úgy is lesz,
De láttam, sötétség borul mindenre,
Csak az én szememben volt jó minden.

Az édenkertben voltam veled,
De Te megint leszakítottad a tiltott gyümölcsöt,
Mint a világ kezdeténél,
De Te ott maradtál, s kezed engem félrelökött.

S nem tudom melyik alattomos csúszómászó,
Sziszegő kígyó vett rá így cselekedni,
És én úgy érzem,
Azt a kígyót már nem tudom eltaposni.

S ha szeretjük is egymást,
Akkor is csak susogva mondjuk el;
Oh Te bolond ember,
Nem látod, valójában szeretlek!

1994. február 13., vasárnap, 17 óra.

Köszönöm...

Hosszú évek útjain értem el hozzád,
S szívből szólítgatlak téged,
De te már nem figyelsz rám,
Mert elvesztetted bennem hited.

Én tárt karokkal állok előtted,
Te nem akarsz megbocsátani nekem,
De nem értem mivel érdemelhettem ki,
Hogy ilyen gonosz vagy velem.

Tudd meg utamat, amíg elértem,
Hogy meglássam sötétben fénylő szempáradat,
Mennyit kellett szenvednem,
Az élet sivatagában hogy kellett elfelejtenem arokat.

Csúszómászók és gyilkos indák között
A sötétben tapogatódzva jöttem,
S lábamra tekeredve utamat állták,
S fosztogatták szerencsétlen lelkem.

S nevetve figyelték a kínt az arcomon,
Mert én jó akartam maradni,
De ők azért a sárba tapostak,
Mert gonosznak, rossznak szerettek volna látni.

S a sötét gomolyfelhők közül
Villámmal csapdostak belém,
Hogy szívemből a szeretetet,
És a lelkemből a jót kiöljék.

Én nem engedtem, hogy megtegyék,
És csak csendesen tűrtem elszigetelődve,
S egy életre elegem lett az emberekből,
S barátságom azért csak néha őszinte.

S mikor hozzád eljutottam,
Én nyújtottam feléd szívem, lelkem,
Úgy látszott, elfogadod őket,
De azért megnézted, hogyan viselkedem.

S én nyújtottam bolond szívemet,
Te meg is érintetted,
De csúf, elrontott lelkem
Már nem nyerte el tetszésed.

Elfordultál tőlem lelkem miatt,
S miután megérintetted szívemet,
Azt is összetörted,
És én már nem értettem, miért tetted ezt.

S megőrülve téptem ki hajszálaimat,
Mert nem tudtam, mi történhetett,
Te sem mondtál semmit, miért vagy ilyen gonosz,
Hogy kimutattad nekem kőszívedet.

De rájöttem már az igazra,
És már én kérek bocsánatot tőled,
S köszönöm azt, hogy megmutattad lelkemnek
Mi a jó, s megtanítottál úgy cselekednem.

1994

Mert te fiatal vagy!

Az élet szörnyű farkastörvényeit
Fiatal bőrödön ujjaid érzékelhetik,
Hogyha a tiszta múltod simítod végig,
S egy kilátástalan jövőbe ütközik.

Érzed, nem más vagy, mint egy kizsákmányolható,
Eltévedve a sűrű erdőben kóborló
Érzelmekre kényes, szeretetre éhes,
S talán kiéhezett vad, ki mások szemében nem értékes.

S te lehetsz olyan, kinek lelkét
Gonosz szellemek tépkedik a szívéért,
Hogy megszerezzék, és kiéljék vágyaikat,
Majd azt összetörve rajta nevessenek nagyokat.

Látod, hogy csak viccelnek bolond szíveddel,
De nem figyelj rájuk, ne játssz ellenségeiddel.
Ők csupán csak ilyenek; csalfák, kacérak,
S ezért ügyetlen lépéseid láttán becsapnak.

Most csak elvesztheted ezt a játékot,
Igaz, te becsületesen játszol, de csak ott,
Ahol nem szegik meg az igaztörvényeket,
De megszeghetik, mert te még kicsi vagy megtanulni őket.

De azért, mert te még fiatal vagy,
S ha az élet néha magadra is hagy,
Ne félj, nincs semmi baj, élned kell,
S még megszeretned valakit, ne add fel!

1994. április 19., kedd, 18:10

Emlék marad

Lányt szeretni mily csodás dolog,
Érzem, hogy érte szívem dobog,
Látom, szivárványos haja napban tündökölve
Tükrözi szépségét, karcsú derekát átölelve.

Egy égő szempárt láttam álmomban,
S egy-egy aranyhajtincs állt szomorkodva,
S éreztem, ahogy ölelt, érzések forrongták szívemet,
S oly közel volt hozzám, hogy teljesen elszédített.

Susogtam neki: ha érzed, hogy forró a szám,
Csókold, míg lehet, gyere, bújj hozzám!
Én szerettelek nagyon, de ez az érzés oly fiatal,
Gyere kicsi lány, kinek keble tág, szeretni akarlak!

S csak néztem őt, s dicsértem; látta, szívem érte küzd,
Mert ő olyan szép volt, s vad, mint egy futótűz.
S haja már hullámzott, mint a selymes kék tenger,
S vártam, ajkán hangozzék szó, akár ezer!

Vártam, mert mennyországba vitt engem,
Égbe kiáltottam az örömtől, mert övé lett szívem.
S e szép szerelem hajnalán harmattól nedvesen
Párnáim közül ébredtem fel kíntól hevesen.

Ijesztő Démonok veszik elmémet, s gyötörnek,
Mert egy érzés, mi egy hajón ringatózott, elveszett,
S én egy hajótörött lettem lelke tengerén,
Egy lakatlan szigeten, s ott tengődöm kínok közepedtén.

Azt hittem, szívem nem tud bántani,
De már a szivárványban az esőcseppeket fény nem töri,
Már két szeme fénye sem világít éjszakákon,
Csak képzeletemben égnek örökké, hogy legyen világosságom.

Láttam, ahogy angyalok szállnak le a földre,
Éreztem, beköltözik egy a szívembe,
S ezt szívdobbanással is jelezte, azt hittem késön,
De csak én voltam rossz hozzá, és ez a fájdalom megöl.

Néha látom, ahogy a lány a szivárványban táncol,
De érthetetlen jel ez, egy érzés belém is markol,
S a szívem is belésajdul, mert már csak álmodok,
Sosem jönnek vissza azok a boldogságos szép napok.

Mert már szép napok sem lesznek, sem boldog óráim,
Miért is lenne, ha így elfecséreltem iránta való érzéseim!
És már csak magam hibája bánt marva,
S most szívem ezért nincs már boldogsággal lakva.

S elmegyek hozzá szívemmel hangosan zúgva,
De ahová megyek tűz és jég, kőszívűek otthona.
Nyílik az ajtó, de fogam csikorog helyette,
Mikor szúrós szemmel tárják ki előttem rajta kilépve.

S én szeretném kitárni szívem, lelkem,
De kezed visszalöknek, senki sem bocsát meg nekem.
S ezentúl már csak járom a szerelem sivatagát,
Csak kezek lökdösnek, s én csak lépkedem rőzsebokrokon át.

Szomorú hangom visszhangzik mindenhonnan,
S csak hajtogatom: nagy fiúk nem sírnak!
De mégis rémálmok tengerében élek,
S reszket ártatlan testem, mert benne ijesztő férgek élnek.

S kénytelen vagyok csak felelni:
Viszlát kedvesem, már nem tudlak kiengesztelni
S emlék lesz szépséged, szivárványos hajad,
De mégsem gondolok rád örömmel, mert csak fájó emlék marad!

1994. április 20. Szerda, 19:29

Ezek vagyunk mi!

Egy életen át égbekiáltott vágyak,
Összetört álmok,
Elvesztett harcok,
Mind elveszett lelkekre utalnak.
S egyesek meggyűlölt játékokat vezetnek,
Melyek szabályait megszeghetnek gonosz lelkek.
Mondhatjuk, emberek;
Ezek vagyunk mi!

Mit egy gonosz lelke eredményezhet,
Meggyötört álmok,
Elcsúfított arcok,
S igazság sosem jön el, hazugság nem veszthet,
Mert mi csúfság, gonoszság, benne élnek népek,
S mások észre sem veszik, hogyan szenvednek ártatlan lelkek,
Mondhatjuk, emberek;
Ezek vagyunk mi!

Elveszett szerelmek, megcsalt álmok,
Összetört szívek,
Elhalt érzések,
Bűnre csábító testek miatt halálra ítélt halandók,
Kik saját kezükkel vetnek véget rongyos életüknek,
Csak szép álmok miatt, melyek nem teljesülhettek;
Elmondhatjuk, emberek,
Ezek vagyunk mi!

A fekete kőszívét mutatja, és érző szívét elzárja,
Oh a gonosz féreg,
Kiben keveredik a méreg,
S kérheted tőle az igazságot, de meg sem hallja,
S elutasít, megengedheti szörnyű lelkének,
Mert ő nem érez, de igaz szíve megszakad csendben.
Már elmondhatjuk, emberek,
Ilyenek is maradunk mi!

1994. április 20., szerda 20:30

I remember...

When you were kissing me,
Everything was twilighting about me,
But the feelings in my soul were shinning,
And the you were flying,
Like burning heart’s little bird in spring.

1994. április 27. Szerda, 8:45

Az ember

Ki él e földkerekségen millió ember
Mind más ész, benne más gondolat furikáz.
Mindenkinek sajátja jó, de e szép ötleményektől
Halandó néha falramász.

Mert van, ki rosszindulatú,
Csupán gonosz gondolatok járkálnak
Furfangos, csavaros észjárásában,
De néha csupán butaságát mutatja magának.

Rossz tettekre képes, pajzán álmokra éhes,
Csak lopja a napot, sajnáltatja magát,
S kimutat ezernyi rosszindulatot,
Melyre csak bírja más irányítani gondolatát.

Ugyan, ki okosabb, csak maga javára
Használja fel a földi javakat,
S így lesz gonosz lélek, így tesz másnak rosszat,
De ő jónak mutatja magát, s hazud nagyokat.

De van ki oly ártatlan, szelíd, s elesett,
Mint egy törött lábú bárány,
Kit egy farkas is megsajnál, s nem esz meg,
De az élet farkastörvényei nem veszik észre e hátrányt.

Száműzött lesz barátaitól, s csak nevetnek rajta,
Kigúnyolják, ő összehúzódik, mert lelkét félelem gyötri.
Csak jó akar, de sosem úgy alakítja
Az élet, ahogy azt meg szeretné mutatni.

Mily boldogság, hogy oly élők is léteznek,
Kik szívében jó lakozik,
S nem árthatnak senkinek, mert már tudják
Hogy jelenjenek meg fájdalmaik, örömeik.

Csupán ilyennek kell lenniük az embereknek;
Jónak, boldognak, és vidámnak,
S elméjük harcát vívják meg egymás közt,
Nem gonoszságuk miatt ismerjék halhatatlannak.

1994. április 28. csütörtök, 19:25

Az édes hello, a szomorú viszlát!

Őrült napok, őrült éjszakák,
Mi a jó, nem tudom már,
Nem zengenek már a szerelmi hárfák,
Tél van bennem, s nincs többé nyár!

Őrült emberek, őrült futás,
Ki jó, ki rossz, nem tudom már,
Oh gyere vissza gyöngyhajú hárfás!
Csinálj nekem tavaszt, legyen végre nyár!

Én csak tengetem életem,
S őrülten pengetem gitárom,
Nem kell már ily élet énnekem,
Ha elfogadod, neked odaadom!

És csak tengetem szomorú életem,
S őrülten pengetve panaszkodik gitárom,
Összeszorul szomorú, összetört szívem,
De ha kell, neked kitárom!

Te elmentél valakivel, elhagytál érte,
Miért te kínozzál ezzel engem,
Minden érzésemnek ez lett a veszte,
Nekem sem fáj már, tud meg, nekem sem!

Te elmentél, a szívem megfagyva fagyott könnyet sír,
De már minek sírjon, sírjál te, ha így tettél,
Ily gyötrelmet már az én szívem – lelkem nem bír,
S csak menj el valakivel, vissza se nézzél!

Tudom, egy másik emberrel boldog lehetsz,
Egy kis szerelemmel te még túléled,
Csinálj, amit akarsz, a rosszútra is térhetsz,
Mert ez a te kis rongyos életed!

Tudom, egy másik emberrel újra vidám lehetnék,
Egy kis szerelem, mire bolond szívem vágyódik,
De nem szeret senki, nem múlik e rossz emlék!
Csinálhatok, amit akarok, már úgy sem múlik!

Csak akkor lesz vége ily kínoknak,
Ha megint üdvözölne édes ajak csókjával,
De te nem vagy már, jó érzéseim meghalnak,
Oh gyere vissza, szívem érted él-hal!

Úgy érzem, becsaptál engem, csak eltaszít kőszíved,
Nem tudom, szomorú szívem vissza-e lát?
S csak ennyi maradt meg nekem; az emléked:
Az édes hello, a szomorú viszlát!

1994. május 7., szombat, 12:20

Te leszel az én szerencsecsillagom ma éjjel

Lángoló szerelem sebes lobbal
Gyúlt ki égő szívem rejtekén.
Elfojtása elég lehet az életből egy nap,
Emlék, a szerelem könyvében az utolsó lap,
De most még dübörög szívem, mint egy száguldó mén.

Érzem, ahogy közeledsz felém,
Szívem akarod, s én kitárom neked.
Neked adom, mert szeretlek megőrülve őrülten,
Gyere, s maradj örökké és örökké mellettem,
Félő, kíváncsi lelkem a pokolra is viheted!

Én nem tudok adni neked semmi mást,
Csak szerelmem, s bolond szenvedélyem,
Érzem, te egy kinyíló rózsabimbó lehetnél,
Én úgy szeretném leszakítani; ez mi bennem él;
Látom, veled életem vígan eléldegélhetem!

Selymes bőröd érzem minden éjjel,
Rózsa ajkad tüze forrón éget,
Gyöngy hajad lágyan lebben a selymes szélben,
Szemed csillaga tündökölve fénylik az égen,
S karcsú derekad, mi izgat szerelem végett.

Tegyed helyre mindent, ami fájt,
Legyél te az én szerencsecsillagom ma éjjel!
Gyere, tartsd meg a tüzet égő szívemben,
Lehet, többet úgy sem éledne e életben;
Gátlásaid, kérlek, mind gyorsan dobd el!

Tegyél rendet megbántott lelkemben,
Tedd igazzá vad álmaimat ma éjjel!
Igazán is érezni akarlak,
Oh, a szerelmem most oly szép, s vak;
Most férfi szeretnék lenni, rám nézz fel!

1994. május 17., kedd, 9:00

A szerelem csak egy lélegzetvételnyi

Egy lány táncol képzeletemben,
Egy lány, kit el kellett felednem.
De nem tudom, nincs ki vigasztalna,
Rossz érzéseimből felmagasztalna.

Egy hófehér selyemruha száll a szélben,
Egy csillogó szempár, amiért éltem,
Már nincs, s elveszett mindem hitem is,
Pedig olyan volt, mint egy extázis.

Lány, ott a messzeségben vigyázz rám,
Nem tudni, még mi jöhet ezután,
Csak zengjed dalod vígan, szóljon szépen hárfád,
S én csak dúdolom dalom, már nem várok rád.

S nem várok már senkire, ki jót tehetne,
Mert nincs is olyan ember, ki ily áldást tenne.
Lány, te az én kedves angyalom lehetnél,
De tudom, senki sem tenne ilyet, ki él.

Senki sem fogadja gondolataim komolyan,
S csak üres térbe szól hangom, ennyit ér szavam!
Ezért nincs is oly ember, ki szerethetne,
Olyan bolond, vak halandó ki is lenne?

És csak féltve őrzött pillantások vigasztalnak,
De mihelyt közelebb lépek, ezek is elhamvadnak,
Ugyan, igaz, minden lépésem oly otromba,
Hogy szívem senki lelkének nem lesz otthona!

Ezért kérlek, oh te feledésbe merült tünemény,
Vegyél észre, mert élek és szeretni élmény!
De csak szenvedni lát mindenki, mert te nem vigasztalsz,
Hogy lehet így élni; szeretet nélkül te is meghalsz!

De nem is kell nekem szerelem,
Nem kell olyan, ki megvet engem!
Mert csak a rosszat és gonoszt látják bennem,
Ezért inkább jót sem mutatok, hát így legyen!

A szerelem csak egy lélegzetvételnyi, ugye?
Én sosem kérdeztem tőled, igazán szeretsz-e?
De miért kellett becsapnod ily gonoszul engemet,
S magányos szívemtől elvenned minden meleget?

De a szerelem mégis oly jó, ugye?
Te leszel, ki szívesen elfeledne!
Mert most már tudom, hogy nem voltam jó hozzád,
És most már nincs is ok, miért várhatnék rád!

1994. június 28., kedd, 11:55

Feledés

Sajog szívem és mindenem,
Mert el kell téged felednem.
Szememben magányos könnycsepp,
Mi tükrözi szép emléked.

Fájdalom, mi megöl engem,
Mindenhol csend körülöttem,
A lélek hallgatag bennem,
Mi rosszra vette jó felem.

Az ártatlan lelkem nyújtom
Mutatva jóakaratom,
Te egy szörnynek képzeled azt,
Így sebem feltépve marad.

1994.

Késő bánat

(Az önvád)

Késő bánat, késő a sírás,
Már ne mondd; én kellek, senki más!
Összetörtem szíved, szenvedni hagytam lelked,
Most ne mondd nekem, hogy én gyógyítsam be sebed!

Szép emlékek – elfelejted mind,
Szeretsz még – kezem legyint,
Nélkülem búslakodnál – oh a szomorúság,
Elhagytalak – összeomlott benned egy világ,
Ha csöng a telefon – már nem én hívlak,
Rólam álmodsz – de én már nem akarlak,
Ha velem szépet tettél – oh a feledés,
Más valaki megvigasztalna – el ne késs!

Látod, oh az élet nézd még milyen szép,
De kapcsolatunk már csak összetört kép,
Mert csak megbántott sok tetted,
S én ezért játszottam veled.

De te nem fogadtad el ezt – nekem így is jó,
Rosszabbat akartál nekem – nem jóravaló,
Úgy érzed, megbántottalak - te is így tettél,
Az a sok galádság – oh, bár csak elfelednél,
Te megütöttél – én meg nem érdemeltem,
Szidtál engem – soha így nem cselekedtem,
Te nem tudsz elfeledni – én szeretném,
Bocsánatot kérsz – már nem szükségelném!

Az élet szép, de meg kell mindenkinek érte harcolnia,
S ha nem is látod annak, számodra ott van a fantázia!
Most már késő a bánat, késő a sírás,
S nem mondd soha többé; én kellek, senki más!

1994. június 29., szerda, 18:30

Tudnám, hol vagy te hazug szó

Egy éjféli táncosnő volt,
Táncával szíveket rabolt.
Szépségére vágyott szívem.

Minden szem ha vele táncolt,
Megkívánták, de oly kár volt;
Csak összetörte a szíveket!

Mindenki csendben rá vágyott,
Nekik egy éjszaka jutott,
De én elloptam a szívét.

Már az éjszaka elkábult,
Feje szelíden rám borult,
Oh, lelkem a mennyekben volt!

Keze remegőn fogadott,
Szemeiből könnye hullott;
Szíve és teste beteg lett.

Szerelme testét mérgezte,
Hogy kell élni, nem nézte;
Csak egy éjjel ne lett volna!

Az utolsó tánca mellett
Teste fáradt, lelke elment;
Oh, mindenki oly szomorú!

Emléke ott mindig táncol,
Égen keresem valahol;
Már Istenek nézik táncát.

Lépteit virág övezte;
Utolsó útján kísérte,
De már nem szerette senki.

Csak hazudott mindenkinek,
Keserű lett minden lélek,
Az én szívem is összetört.

Őt már senki sem siratta,
Végső döfést ez megadta;
Miért kellett valótlan hang?

Tudnám, hol vagy te hazug szó,
Te szerelemre csábító,
Akkor együtt lehetnénk mi,
De most még kérdi mindenki:
Oh mondd hol, hol, hol, hol vagy te hazug szó?

1994. június 30., csütörtök, 12:10

Csak rólad, s érted, és mindenedért!

Nézd, ahogy hazámtól eltávozom,
Elhagyva hitem utamat járom -
Boldogságodért.

Tudd, hogy a magányos álmodozód
Ma este sír, ágyában forgolód’ –
Álmaidért.

Lásd, a fent fénylő kis csillagokat,
Egy szépet neked kezem lehozhat -
Csodálatodért.

Haldd, mily szépen dalolnak madarak,
Rétek érted virágok bontanak –
Szépségedért.

Értsd, hogy szívem így vágyodik reád,
Mert szeretlek, testem, lelkem imád –
Szerelmedért.

Hagyd, hogy végre egyszer rád találjak,
Hogy forrón ölelve csókoljalak –
Testedért.

De te nem jössz felém, nem láttalak,
Pedig én oly szép szavakkal hívlak –
Mindenedért.

S álmodom tovább egy királynőről,
Egy szempárról; égő s merengőről,
Gyönyörű testről, forró ajkakról,
Hófehér selymes bőrű szép arcról –
Csak rólad, s érted!

1994. július 15., péntek, 14:20

A Balaton

A napfényben csillámló vízen
A habok gyöngéden suhognak,
A víz rejtekén vidám minden,
Sellők szerelemtől susognak.

Partja homoktól aranysárga,
Tőle a víz is oly szép barnás.
Hová lett a kékség, nem tudja,
Bár a talaj is már rossz, márgás.

Mégis a víz alatti élet
Világtól elszigetelődve
Boldog, de ismerve félelmet,
Mert gyarlóság öli mérgezve.

Halak fickándoznak, cikáznak,
Meg-meg csillan fénylő oldaluk,
S gyilkos szemek, mikor ezt látnak,
De nem nézik azt, hol lesz pokluk.

Veszély nincs betolakodóra,
Mert itt úr csak a harcsa király,
S ki halak között rendet rakva
Száll egekben, az éhes sirály.

S e régi élővilág vész el
Rettentő mocsokban, fertőben,
Mit csinálunk, szemünk nem ügyel,
S természetünk már elveszőben.

E világ még sem nagyon érzi,
Mit partján százféle zöld növény,
És százféle állat azt féli,
Közvetlen kizsákmányoló kényt.

Nádasban gyöngytollú vadkacsák,
S minden vízimadár lelhető,
A földig érő lombú fűzfák,
S még itt található, mi élő:

Zsongást hallat a nyári zsibaj,
Gyerekek tolonganak vízhez,
Forró a levegő, a talaj,
Itt van, mi kell a pihenéshez.

S ha rossz az idő, hegyek várnak,
Messzi kékségükkel, szépséggel,
Hogy felfedezzék: kincsre vágynak;
Madár füttyre, tiszta egekkel.

S ha jő a zord tél, a tó befagy,
Halászok csákánya léket ás,
Még elrabolják, mit tél meghagy,
De ijeszti őket a rianás.

Oh Balaton, mily öreg vagy már!
Oh mondd, tán halálod közeleg?!
Éledj újra hát, érted nagy kár,
Homokórád már gyorsan pereg!

1994. augusztus 27., szombat, 14:00

Te szegény ember, Isten vezessen utadon!

Te szegény ember, Isten vezessen utadon,
Mit életben meg lehet lelni jót, találd meg,
Mások hogyan csalnak tőrbe, ne nézd azt soha,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Mi e világon jó, meglátod meglelheted,
Bár út porából torkod addig sokat nyelhet,
És a kövek is kisebezhetik kérges talpad,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

De mi rossz, annak is okos deákja lehetsz,
Csak nézd, egyesek hogyan és mit rontanak el,
Kik szabályok nélkül tengetik életüket,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Poklok bugyraiba is juthatsz, meg is éghetsz,
De ott ismerősök fogadnak, ők tolvajok,
Kik népedet is vezették, most mind ott vannak,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Ők azt mondták, hogy országodból Kánaán lesz,
De hazudtak mindenkinek, nem is tettek mást,
Csak annyit, hogy pénztárcájuk ne legyen üres,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Mi mocsok, szenny tán örökre a tiéd lehet,
Ez az ők szép ajándékuk, ezt adják neked,
Cserébe csak egy kis hatalmat és pénzt kérnek,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Elvárnak mindent tőled, ha úgy kell, haljál meg,
Védd meg családod, hazádat és pláne őket,
De mennyit tettek e földért, nem számolják meg,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Csak az őrült rendszerük parancsolhatja meg,
Hogyan élsz itt, és amit csinálsz, hogyan tedd meg,
Mikor lehetsz hazaáruló és mikor nem,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Akár véres verejtéked tócsáiban jársz,
Ők bársonyon lépkednek, az egekbe nézve,
Olyan fönt járnak, hogy téged észre sem vesznek,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Zsákutcában benyithatsz minden bezárt ajtón,
Szobákból kinézhetsz az összes vakablakon,
Láthatod, milyen jövő vár rád e világon,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Kezed nyomán vér fröccsenhet, szíved kitépheted,
Agyvelőd szétzúzhatod, szemed kiszúrhatod,
De jó napra soha nem ébredsz életedben,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Hát csak aludj, míg lehet, akár halálodig,
Egyszer úgy is felkelsz a koporsódból, s nézel,
És egy új, halhatatlan élet tárul eléd,
Te szegény ember, remény vezessen utadon!

Mert kínlódtál, vesződtél egész életen át,
Most megláthatod a szépet, a jót, s mi kedves,
A csalódás nélküli szerelmet, s ott hallod:
Te szegény ember, Isten vezetett utadon!

1994. augusztus 27., szombat, 14:30

Az alabástromszoborhoz

Most egy szoborról csepeg a könny,
Szíve kő, keze hideg,
Szemei meredten néznek,
Nincs körülötte, mi meleg,

Nem tudtam felforrósítani
Lelke tűzét szavakkal,
Nem tudtam még hogyan kell azt,
Segítséget fülem nem hallt.

Szóltam hozzá, de csak visszhang
Szólt vissza egy jégtábláról,
S éreztem, sosem melegítem fel;
Mint márványtömb, kiholt.

Vártam hangját, mondja el
Ki ő, mi ő, mit csinál olykor,
Mit szeret, mit érez,
Szíve hogy dobog, agyában mi forr.

De mit akar, nem mondta,
Szótlan állt, és harag volt arcán,
Kérdeztem, miért nem szeret,
De bajról hallgatott, állt némán.

Oh, mondd nekem, hogy járjak
Kedvedben; ily gonosz vagy velem;
Nem hogy még szereteted,
A szavad is megvonod tőlem!

Tudod-e, hogy ilyen módon
Sohasem egyesült lelkünk,
Csak mikor összeforrt ajkunk,
S csók hevében kigyúlt fényünk?!

De hazug volt ama tett,
Hazug volt az ölelés, a szó,
Az égő szem, minden lépés,
Melyet felém tettél, s fájó!

Ha igazságot keresném
Szemeid fénylő tükrében,
Biztos, bár fura lépteid látván
Soha nem lenne sikerem.

És ha nincs nyelv, mi megmagyarázná
Minden tetted nekem,
Nincs, mi kérdezzen, mit érzek,
Hát soha ne lássál engem!

1994. szeptember 27., kedd 16:00

Ancsának

Te voltál nekem a világ legszebb nője,
Nekem voltál egy új világ teremtője.
Mindent, mi szép nekem, veled megosztanám,
De, hogy hol találhatnálak, csak azt tudnám!

Szép volt nekem az az idő, mikor voltál,
Minden pillantásoddal szerelmes hang szállt,
Mosolygós arcod minden búmat feledte,
Mit más adott nekem bosszúval éltetve.

Mondhatnám, gyere vissza szemem szép gyöngye,
Ragyogó valóság, szívem éltetője,
De csak nem hangzik számon téged dicsérve,
Úgy, ahogy mikor találkoztunk, akkor se!

Ne kérdezd, miért nem talált szívem terád,
Miért csak kevés emlék, mi téged megáld,
Mi itt agyamban elégedetten járkál,
S néha szomorúan felordít: hol bujkálsz?

1994. szeptember 27., 16:10

A méhkirály

Egyszer egy szép napon a méhkirály,
- Akit megbecsülve tisztel e táj -,
Fényes vacsorán tószt hívja hangját,
Szólja méhférfiak dicső célját:

“Leányom eladósorba került,
S ezáltal mennyegzője fölmerült
Öreg fejemben, s ő nem mond ellent,
Hát házastárs kell e szép hölgy mellett!

És hogy rossz kezekbe ne kerüljön,
Hogy keze dőre harcot ne szüljön,
Hát verseny döntse el, férje ki légyen:
Aki legtöbb munkával mézt gyűjte!”

Méhférfiak szíve gyorsat dobog;
Mily kihívás eme derék dolog!
Mind lelkesedve munkára látván
Gyűjt mézt ezer virágot porozván.

Szorgalmas munkások legjobbika,
Nagy hírt örvendő Erő Gyuszika,
Ki éjt nappallá téve jár mezőt,
S ezzel szerez előnyt mások előtt.

Ezt szemléli lábait lógatva,
Tunya Peti, aki fene lusta,
Csak sütkérezik napon, dalt fütyül,
De el nem bírja őt se szem, sem fül.

Versenyt csak nézi, inkább kimarad,
Méz már van sok, az idő is szalad,
És vége mindjárt a kihívásnak,
Egy gonosz gondolat forr agyában.

Lám egyszer csak ő is dolgozni kezd;
Ezerszínű réten virágport szed,
De mihelyt kaptárba ér, körül néz,
S mikor nincs szem, mi látja, lopja mézt.

Peti csupra nő – többié apad,
aki ezt értené, nem is akad.
Lustából szorgos lett, vagy szerencsés?,
De ezúttal neki szólt ünneplés.

Ám Gyuszi tisztességével
Egyenlőt töltött Petivel,
S most ez harcot szült őnekik,
S csata tart végső erőkig.

Peti, ki szájanagy eddig,
Most erővel védekezik,
De Gyuszi erősebb, bátrabb,
Senki dicsérni nem fárad.

A méhkirály ujjong, örül;
Terve mily jó eredményt szül,
S vezetetné oltár elé
A szép párt, kiket szereté.

Ám a szép mennyasszony késik,
A jó komornák sem értik,
Mi történhetett, mi lett;
Nem tudják hová tűnhetett.

A méhkirály sírva zokog,
Mindenhol keresve okot,
Vaj ki rabolhatta el őt,
Az egyetlen gyönyörű nőt?

Leendő férj is kutatja;
Tán soha nem is láthatja!
De remény mindig ott ragyog;
Szíve tükre még nem fagyott.

Petihez néz be ablakon,
S csodálkozhatott is mohón!
Lám ott fekszik mennyasszonya
Kábultan fejét lehajtva.

Dörömböl Gyuszi, s kiabál,
Segítség már dörögve száll.
Zár nem engedelmes neki,
De ajtót a had betöri.

A bódult sereg tép ajtót,
Őrjöngve töri házikót.
Gyuszi elsőként bejutva
Petit fullánkkal leszúrja.

Ez lészen árulók kincse,
Ha elveszik egy hölgy tincse,
Kit szeret, becsül védője,
A féltő, leendő férje!

Boldog e szép napon a méhkirály,
- Akit megbecsülve tisztel e táj -,
A fiataloknak áldását adva
Tér nyugodtan örök nyugovóra.

1994. december 15., csütörtök 18:15

Az élet...

Szalad az idő tehetetlenül,
Szívem fáj, lelkem kesereg belül.
Kapkodás csak a kis rongy életem,
És mélyemről gyötör a félelem.

Halovány nap, tettnek nincs értelme,
Mit érzek, mind elvetemítette
Ez a fura alak miben élek;
Csak test, de nem erő, s ettől félek.

Lelkem is csak ring süllyedő hajón,
S lassan veszik el, de eszi mohón,
Ama kemény társadalmi törvény,
Ami nem más, mint egyéni önkény.

Süllyedek segítségért kiáltva,
Nem hallnak, mindenki füle zárva,
Lám most kapaszkodom némán bennük,
És halkan ringatózva egymást öljük.

S kit nem sikerül magammal rántnom,
Ő előtte nem kell fejem hajtnom,
Mert kinevet kicsinyességemen,
De ő sem tudja, mi az az élet!

1995. január 16., hétfő, 16:20

Születésnapodra

Évek szállnak, oly hamar, mint fecskék délre,
De e napon rosszakat elteszed félre,
Mert ez az egy, mi csak a tied örökre,
Ezen a napon jöttél eme szép földre.

S én boldog vagyok, hogy itt lehetsz mellettem,
Nekem ettől oly gyönyörű az életem,
Hát élj nekem örökkön örökké vígan,
Életem ne érjen véget szomorúan!

1995. február 4., szombat, 20:00

Éltető Napsugár

Nézz le éltető Napsugaram kertemre,
Hogy virágom nyíljon fényedtől éledve,
Mint vidám pajkos gyerekek játszanak;
S Te esőcseppeket szórsz, rájuk öntözve.

Adj fényt, és világosságot szemeimnek,
Ahogy ajándékozol jó embereknek,
Mint örök dicsőt szórva rájuk nagy becsünk,
Úgy éltesd, s rosszat add örök sötétségnek!

Te vagy az élet, mindenhol, ahol jársz – kelsz,
Rétek pázsitján virágba borul lépted,
Mint ahogy sivatag lehetne minden,
Ha mind felperzselné még lágy, selymes fényed.

Légy hát mézédes messzeség ura földön,
Hogy csúf rossz véres keze többé ne öljön,
Mint ahogy bűneinkért megperzselheted
Bűnt szülő anyát, ki eme emberi szörny!

1995. február 13., hétfő 16:00

Őrült szerelem

Oh őrült szerelem, mily nagy sötét verem,
Mi eltaszít, behúz, és felrepít egyben;
Boldogság és halál vár rád, az agy bénul,
Tiszta vízen jársz, s falnak ütközöl vakul,
De mely végpusztulás ringatna el szebben?!

Minden szép arc vörösen izzik és vidám,
Minden madár lágy színekben dalol a fán,
Mert az ő szédítő képe repít messze,
S képzelet megszüli mily ideál léte,
Hogy csalódás elfusson, mint száguldó szán.

Mikor halvány piros dobbanású szív
Rátalál párjára, kit maga mellé hív,
Együtt dobbannak, s fellángol szerelemláng,
És simítás, mint forró láva ömlik át
Testeken keresztül, mi kéjjel bír.

Pajkos hancur, komoly csók, és lágy ölelés,
Mi védelmező, elringató szeretés,
Kék tiszta vizű patakok csobbanása,
A feledő megnyugvás örök órája
Ami körülvesz, s egy hallgatag földrengés.

Mikor vad lila düh, és megvetés száll,
Csak mar fájdalom, s csillagos éj sosem hál,
Egy rút szürke, gonosz kőszívvel állsz szemben,
Ki most megvet, magától ellök a mélybe,
És képe megszakad, mint az utolsó szál.

Kábítószer rózsás mámorát élvezve
Szállsz tova fekete sereget kémlelve
E csúf sötét földön, mi csak szenvedést szül,
Min csak az erősek kerekednek felül,
És uralkodnak rajtad, Téged lenézve.

Szerelem sárga sivatagán átkelve
Gyilkos indák ölik lelked elmérgezve,
Démonok uralkodnak rajtad, s félelem,
Férgek rágják fehér tested, mi élelem,
De lelked tiszta lesz halálra ébredve!

1995. február 26., vasárnap 10:25

Szeretem, szeretem Őt

Nappal vakít, éjjel holdfény,
Milljó csillag, földnek remény,
Szívemnek szép boldogsága,
Föld nagymezején virága;
Szeretem, szeretem Őt.

Kéz remegő hangja hallik,
Szív mélyen szúr, félőn hangzik,
Meg-meg bújik, de nem bírja
Csitítani, lüktet hangja.

Látja minden egy porcika,
S csodálkozik, mily lány bája:
Nézi a szem a világát,
Fénylő, éltető csillogást.

Tapintja kar puha kezet;
Selyem bőr simogatva szeret,
Lágyan átkarol, didereg,
S melengeti keblét kebel.

Száraz ajak keres nyugvást,
S megtorpanva feled búvást,
S csak csókolja testet; hol fáj;
Ne legyen szomjús pici száj.

És csak szereti test a testet,
Feledi szél a bús szelet,
Feled homok sivatagot,
Csak virág áraszt illatot.

Örömmel néz a vörös nap,
Kacagva zúg esőszikra,
És becézi, élteti azt,
Ami élet, szépet fakaszt.

Lásd, ők csak szépet szépért,
Boldogságot boldogságért,
De őrülten mind szeretnek,
Hát hadd lássalak én is őrültnek!

S nem számít már a rút világ,
Nélkülünk is forog tovább,
Hadd, hagy menjen saját útján,
Csak Te szeress, gyönyörű lány!
– Én szeretem, nagyon szeretem Őt. –

1996. március 5., kedd

Nálunk a tudás fája

A fúvó szél, mint egy védő porszem kebel
Az élet sóját, magtól nehéz vízszemet,
A világűr nagy, sötét mélyéből vet el,
Míg az örök milliomos idő véget,
És percnyi lángéletünkre halált nem vet.

Föld anya csontváz, kihűlt maszlag és tenger,
De állat, növény, s rövid eszménk hús és vér,
S alattomosan ismétlen újulni mer,
De mindig tiszta, szépség-természet, mint ér,
Szövi át pókhálóját birtokosa földjén.

Itt, e pici ponton, hol megveti lábát
Kis mag, és harcol idővel, környezettel,
S várja, hogy felszívja egy gyökér, sejten át,
Érezve felrepítő, ápoló kezet,
Vakon látja: a gondoskodó fa szeret!

A tudás fája rügybe borul, kivirul,
Virágleveleit a fénybe akasztja,
Hogy lássad szemeddel a vakító naphúrt,
S benne felfedezd, mi világ búja-baja,
Megérezd életkincset rabló önmagad.

Lám az éjből eljuthatsz az arany fényig,
Lehet, hogy egyszer meglátod a napvilágot,
De tanuld meg; ember sosem érintheti,
Vele nem társalog, nem tör az virágot,
Mi nevelte fényessé: éltető napot!

1996. április 17., szerda

Hiba az tőletek való

Ezernyi elveszett lélek,
Milliónyi dobogó szív,
Amikor sírnak úgy félek,
Érzem, akkor a halál hív.

Minden nap összetört szívek,
Búbánattal csúfított arc,
Iszonyú, hogy miben élek,
Csak egy örök elvesztett harc.

Bűz, mocsok, fertő, szemét,
Mi körülvesz itt veletek,
A Ti lelketek, és a lét,
Mit hasztalan véghez visztek.

Szűk látás, korlát mindenhol,
Ez a jellemes tudásunk,
Mit állandóan hangunk szól,
Csak eddig ér el tudatunk.

Ami egy megváltóban
A már érett búzamező,
Bennetek az hajt csírában,
Még sem nézitek, mennyi ő!

Hát csak előre, emberek,
Míg az ég kék, s nem sötét,
Míg lát halvány fényességtek,
Nézzétek ez út értelmét!

S ha nem látjátok soha,
Ne azt okoljátok, ki jó,
Kinek volt a legszebb útja,
Hiba az tőletek való!

1996.

Éjszakai lány

Édes csillag, mi égről rám tekint,
Szűzi csoda, mi térdre kényszerit.
Soha nem érzett első érintés,
Mint selyemtűz lobogott kacéran,
Első pillantás egy bú feledés,
Körül táncol minden égi angyal.

Szemedben a menny, nekem lehozád,
Szárnyalva nem nézve világ átkát,
Mi bezárva tart, s e őrült érzést.
Nekem nem kell más, csak egy szerelem,
egy reménylő, ám már fáradt kérdés:
Mikor simíthat éhező kezem?

Éjszakai lány örökké neved,
Buja vágy, és szívem máris nevet,
Éjszakai lány – zengem halk neved,
Forró éjben számon izzik tested.
Éjszakai lány – elrabolod lelkem,
Ez csak érzés, vagy igaz szerelem?

Fák halkan zörrenően susognak,
Félő szívem hangjai dobbannak,
Oh mi ez a látomás, égi kéj,
Úgy érzem, meghalok, bicsaklik nyelvem,
És velem hal a szó, folyó a vér,
Mi körül perzsel, de szólni nem mer.

Tudod a szerelem, nem lágy játék,
Csak pajkos játékszer – az elme fék -,
Csupán szenvedélyes és játékos,
De az ártatlan oroszlánkölykök
Is megsebzik egymást, ha kedv harcol,
Hisz kedvesség zord bűbája is öl.

Dőre minden égi jel, forróság,
Ha kitörni belőlem félénk láng,
Egy lobogás, mi megmenthet engem,
Ha ordít, hogy csak Te kellesz, csak Te,
Földi valóság, a remény teste,
Éjszakai lány, altass el engem!

1996. július 18., kedd.

Képzelet

Én meghalok,
Te megölelsz,
Lágy forró csók,
Csaló nekem.

Elhagy erő,
Megfagy testem,
Ész csak szellő,
Lidérc lelkem.

Képzet szárnyal,
Már rám nem jut,
Pokol angyal
Szívből vér fut.

Vicsorít fog,
De nem éhes,
Nincs rossz dolog,
Mire képes.

Csak elveszett!
Hány szerelem?
Nem éledett
Halott lelkem.

Kín, mit érzek,
A tűz lobog,
De felperzsel,
Halál forog.

Mind megszürkült
Égett cukor
Már keserű,
De vérem forr.

Még úgy érzem,
Lehet édes,
Magam félem,
Nem oly mézes.

1996.

Kicsi lány

Oh, Te kicsi lány, szegény kislány, érlődő csemete!
Mit mondhatnék neked, rólad mi jutna eszembe?
Bájosan hazudjak, igazat, érveket elvetve?
Álmomban éljem át, mit elvettél tőlem nevetve?
Mondhatnám; minden vidám kép találja meg testét,
De sötétségbe borult szép szerelmet hozó álmom!

Oh Te kicsi lány, mi szép, mit örömmel mondhatnék,
Mi suhogna át borzongó testeden, egy álomkép?
Talán örök magányos, kiszolgáltatott életem?
Tán szeretlek örökké, mert úgy érzem, örök minden?
Talán örök-e bűn itt e testben, mi rothad egyre,
És lélek bűze megtorpantja-e szerető szemet?

Alvó parázs lesz a tűz, a hallgatás lesz végtelen,
De hallod hogy sikolt dicső féreg, ha rágja szívem,
És nyerít, mint az életerős aranymén, ha felbolydul.
De tudd meg, bennem a féregnél erősebb szerelem dúl.
De ha elvisznek, eltérítenek téged, nem látsz már,
Nem tapinthatod küszködő igaz énem, csak leplét.

Pici testedben apró fátyol lelked köd borítja,
Szemem erőtlen, elveszik előlem hazug lángja,
Mi felfedte arcod, világa kusza, érthetetlen,
S mint egy fűszál óriás alatt meghajlik fesztelen.
Én óriás nem vagyok, de minden varázslat enyém,
Érzem a szél fúvását, de szerencsét nem szülhetett.

Te kezedben a kulcs, az erős tett, és nem szavak,
Páncélként kellett volna állnod mellém, védő fal,
Ha a baj, mint fekete őszi eső rám zuhog,
Mert magam jóindulatából lettem kitagadott!
De te nem szerettél, csak sajnálatra méltó fáradt
Őrültnek, árnyékától bujdosó halottnak hittél.

Én nem vagyok naiv gyerek, ki játszik, se játékszer,
Mit ha megunsz, félredobsz, s ha értékes vagyok, féltesz,
De csak azért, hogy feléljed a jót, ha tiéd lehet,
Bánni még nem tanultál meg vele, se érzelmekkel,
Igaz, lám én is itt élek, és érzek, de gyötrődöm,
Csak azért nem kell, hogy befogadj, mint éhező kutyát!

És te kérded, mi jogom van érted élnem, örülnöm,
Csontjaimat széttöretni, hogy szürke ködöt védjek?,
Mert a szerelem nem csak felleg, mit el lehet fújni,
Érte idegek feszülnek, acél huzalként agyban,
S vékony selyemszálként pattan el, ha közöny ér hozzá!
Én láttam, és én tudtam mindent, de szerencse elhagyott.

Oh Te kicsi lány, szegény kislány, érlődő csemete!
Ha értesz, nézz fel játékaidból két szép szemeddel:
Én nem védtem meg a semmit, s körülöttem minden az,
Hát marjon csak belém kéjjel minden alattomos gaz,
De szemembe úgy sem merne nézni, hogy lábát lássa.
Bártortalan ő is, s fél, csak hinni kell, hogy jó ember!
Oh Te kicsi lány, így hogy szeressek, ha szívem nem mer,
S bízzak meg bárkiben, ha bizalmam már ő sem látja?
Oh Te kicsi lány, ne csapj be, segíts!

1996. szeptember 23., hétfő, 14:00

A Rózsabokor

Szeretlek, mint ezernyi virág illatát,
Mely borítja lelked halk, susogó fátylát,
És akárhányszor szél bólintja rét-szivárványt,
Oly sokszor gondol vérző szívem rád árván.

Tavasz, a lélek rügye, patakzó öröm,
Mely körül vesz, és e álmot szét nem töröm,
Míg követem hűen, hogy átnyújtsam mindent,
Mi vígság, bolondság, s mennyei odafent.

Én tudom, kezem még erőtlen, remegő,
De büszkén, töretlenül nyújtom, merengő
Tiszta szándékkal, mint a szerelem rózsát,
Egy angyali kézbe, onnan nézve árnyát.

A rózsa az élet, mindig megújuló,
Örök sötétségbe soha el nem haló,
Átélte sokszor a szenvedést és szenvedélyt,
Megálmodott tengernyi csodálatos éjt.

A tüske szenvedés, melyet növesztett,
Az élet gyötrelmeitől megvédetett,
De ott a korona, világot megédesít,
A láng virág, amely pompázva virít.

Ahogy csodálod a virágot magadban,
Én a virágból megcirógatva álmomban
Szomjúsan habzsolom félő tekinteted,
Fürkészem szemeid patakját ott, benned.

Egy lágy tisztáson folyik útja pataknak,
Körülölelve ő csillogón csörgedez,
Fölé rózsafa vágyakozva görnyedez,
Látván fickándozó játékát halaknak.

Rózsa bimbajai vörösen izzanak,
És mint ezernyi szem, a szirmok csillogva
Apró könnycseppet szipognak, és játszva
Ringatóznak ölelkezve csillagokkal.

Az ég alja széltől izzik, bajtól óvva,
S sötétség borul a pázsitra, erdőre,
Vadrózsa mereszti töviseit vízre,
Térítve félénk patakot elrabolva.

Szakítva iszik a vízből, fonja át őt,
Nem ereszti, míg ki nem szívta velejét,
S szelíd szerelmes rózsa vesztve erejét,
Még mindig könyörgőn igaz álmokat szőtt.

Ekkor arra kószált egy megtört, bús vándor,
S látott egy vízfolyást, rajta fojtogató
Vadrózsa bokrot, és egy elszáradt karót,
Valaha ő igaz lelkűen álmodott.

A düh nem is sajnálta tépni a gonoszt,
A víz zavarosan tépelődött magán,
Megátkozott ő, nincs segítség magányán,
Mert az igaz elveszi a sok szép álmot.

Körforgás már meg nem áll, madár hang dúdol,
Ami elhervadt, gyökeret ver, zivatar,
Mint robbanó buborék dörög fel hamar,
De erőszak kell-e elvenni a boldogságot?

Szemed tükréből kitekintve bizonytalan
Formát ölt az odaadás, benned bízva,
S bízva magamban, még ha kezem meg is remeg,
Ám ez igaz szerelem, nem múló felleg.

1997.

Őrült körhinta

Oh, talán Belzebub, vagy Lucifer játszik
Fejem körül, mint őrült körhinta látszik.
Itt bennem a beteg, sánta kutya sántít,
Vonyít csak, mikor éj lemegy, s lélek szundít.

Zúgj csak élet, mint tiszta gyöngyvizű patak,
Ölelj át, hogy segíts, tisztuljon e latyak,
Mi itt öl engem, ördögül pörget körül,
Meghalt értelem és érzelem csendben ül.

Istenem, miért vagyok ily fájdalmasan
Gyenge és szerencsétől fosztott szánalmasan
Égő szívű vándor, ki betegen pihen,
Forró teste csak rád vár, bocsáss meg Isten!

1999. július 31.

Napfogyatkozás

Oh, te fényes csillag fent az égen,
Éltető napsugár, minket éltet.
Szép Magyarország virágzik szépen,
Nehogy felégesd gyermek elménket!

Segíts nekünk építenünk újra,
Mit természet elvett tőlünk gyarlón,
Ránk csak szenvedés jutott, mint vakra
Éj sötétsége, nem látja forrón.

Kérünk, hogy legyél vezérünk mindig,
Még ha eltűnik fényed elölünk
Csak egy pillanatra, de adj addig
Is hitet, hogy erős szép nép legyünk!

1999. július 31.

Szilvitündér

Nézz a szemembe! Ó tündöklő virágszál!
Tekints az égbe, és aranyad reám száll!
Messzi-messzi út, minek porából fény lett,
Alakod belém marva ölemben fénylett.

Ajkad testembe belehatol oly forrón,
Méz-folyam, mi testem elárasztja mohón,
Kéz, mi szorít, és lüktet kebel, ott belül,
Te vagy a napsugár, kinek virágom örül.

Mily boldogtalan a lét, ha tested nem él,
Mily száraz a puszta, ha ajkad nem beszél,
Mily halál a madárszó, ha hangod nem szól,
Mily sötétség az éj, ha nem fénylik arcod.

Ha bársony lenne bőröd, csak simogatnám,
Ha szivárvány lenne hajad, csak bámulnám,
Ha rózsa lennél, mindig itt illatoznál,
Ha tündér lennél, örökké mosolyognál.

Ó igen, bársony bőröd, szivárvány hajad,
Tündöklő a mosolyod és rózsa ajkad.
Itt élsz, belül, soha, soha nem feledlek,
Mert csak Te vagy, ki oly kedves! Úgy szeretlek!

2000. szeptember 13,. szerda.

Orchidea

Orhidea

2014.

Elejére

Sipi barátom versei