Tárgy: Gondolatok egy nemzedékért...szép írás... Sír-beszéd és vádbeszéd.
Meghalt 275… 248…214 többnyire idős, krónikus betegségben szenvedő
beteg. " Minden nap halljuk és csak a számokra figyelünk. Vajon
csökkennek, nőnek, hogyan változnak az adatok hétről hétre? De a
számok, a statisztika mögött emberek . Férfiak, nők, akik
megöregedtek, akik már nem vágyakoznak, akik nem ezt érdemelték életük
végén.
Csendben tűnik el egy generáció, akikre legyintünk, mert éltek már
eleget, már nem akarnak semmit az élettől, már nem hasznosak senkinek.
Ezek közül az emberek közül, akik most a kórházban, elszigetelve,
magányban élik meg földi létük végét, akad olyan, aki még megélte a
háborút. Van, aki apja, anyja mellett segítkezett a romok
eltakarításában.
Meghalnak emberek, akiknek a kezét nem fogja senki, nem látogathatja
meg őket egy rokon, csak lepedőbe csavarva elviszik idegenek és
kimondják az ítéletet: covid.
Ők még részesei voltak annak az örömnekdamikor megkapták az első
Trabantjukat, Wartburgjukat. Még közösen építették a házaikat, mert
egymásnak segíteni természetes volt. Izzadt atlétákban adogatták a
tetőcserepeket, keverték a maltert, és az asszonyok velük nevettek,
amikor téglaporos kezükkel felhörpintették a sörüket.
Ezek az emberek még leültek beszélgetni egymással és valóban hittek
egy jobb világban. Az iskolában azt tanulták, a becsületnél és
tisztességnél fontosabb nem létezik. Aztán rájöttek, hogy mégiscsak,
de addigra bőrükbe ivódott a munka, a szorgalom és az igazság
szeretete. Nem voltak szentek, mert boldogulásukért biztosan kerestek
kiskapukat, mégis volt bennük valami hatalmas erő, amellyel
megteremtették a mai generáció jólétét.
Úgy érezték, a háború után világban majd találnak egy olyan helyet,
ahol értük szól a zene, ahol a bálban nekik muzsikál a zenész, és
rájuk kacsint az a csinos lány, aki nem adja magát elsőre, mert
szeretné, ha udvarolnának neki.
Öregek, mondjuk, és a ráncos, csúnya kezek láttán elfordulunk, nem
akarjuk megsimogatni. Abban a világban, amelyben talán értékesebb volt
az adott szó, ahol a hétköznapi ember nem fulladt bele az élet
habzsolásába, még meghallgatták egymást. Nem volt könnyebb az életük,
hiszen a vágyak mindig is vágyak voltak, és hazugság lenne azt
mondani, nem akartak többet vagy megelégedtek azzal, amijük van.
Ez a generáció még tudta mi az az ünneplő ruha, hogyan kell felöltözni
egy színházi előadáshoz vagy a templomba. A tiszteletet nem érezte
nyűgnek, mert látta, hogy ha valaki elért valamit, akkor megdolgozott
érte. A legtöbb esetben. A be-becsorgó nyugati jólétből megérezte,
hogy a szürke Magyarországon nem színesedik meg az élet egyhamar.
Mégis megtett mindent, hogy boldoguljon. Nem akart tizenöt percnyi
hírnevet azért, hogy utána éveken át abból próbálja eladni a nevét.
Minden nap meghalnak emberek, és mi, akik maradunk, nem törődünk
ezzel. Egy keveset szörnyülködünk, de nem látjuk magunk előtt az
andalgó fiatal párt, aki azon töprengett, vajon hogyan házasodjon
össze, hiszen reményük sincs lakásra. Nem látja a finom, puha bőrű
lányt, akinek ragyog a szeme, amikor a fiút hallgatja, hisz az
megígéri neki, hogy egyszer elviszi a tengerhez, habár tudja, hogy
sose lesz annyi pénze. És tudja a lány is, mégis belemosolyogja a
reményt kettejük ölelésébe.
Elengedjük az öregeket, mert már éltek eleget. Egyszer viszont mi is
leszünk azok, akikre ezt mondják, és összesúgva megjegyzik, már
bolondok vagyunk, szenilisek vagy haszontalanok.
Világjárvány van és a félelem közepette úgy változik meg ez a világ,
hogy főképp a saját mozink nézzük, nem látjuk mások filmjét.
Fellélegzünk, hogy bennünket elkerült a baj, és a halál nem nálunk
akar vendégeskedni.
Nem 245-en, 216-an vagy akárhányan halnak meg ma, hanem ennyi apát,
anyát, fivért, nővért, barátot veszít el a világ, amely soha többé nem
lesz olyan, mint előző nap, amikor ők még itt voltak velünk.
____________________________________________________
