Vissza

A Tolnai Sárköz és környéke nevezetességei



2010. őszén egyik barátom, Kovács János Viktor ELTE BTK hallgató járt a Sárközben, amiről az alábbi tudományos értekezést teszi közre.

Az ELTE BTK Néprajzi Intézet 2010 őszi félévi tanulmányi kirándulásán vettem részt, mely a Sárközbe és közvetlen környékére vezetett. A szervező tanár dr. Mohay Tamás volt, és elkísért minket dr. Kocsis Gyula tanár úr is. Összesen harmincöten vettünk részt az eseményen, alsóbb- és felsőbb évesek, végzettek egyaránt.

Szekszárd, Garay tér

Péntek reggel külön busszal indultunk Budapestről, első állomásunk Szekszárd volt. Itt a Wosinsky Mór Megyei Múzeum egyik munkatársa, egy hölgy fogadott minket, és végigvezetett a város látnivalóin. Szekszárd Tolna megye székhelye, a legkisebb megyeszékhely a lakosságát tekintve. Eredetileg a Duna partján feküdt, ám az ármentesítések idején távol került a folyótól.

Bencés apátságát és hiteles helyét I. Béla király alapította, ennek  romjai a volt megyeháza udvarán ma is láthatók. A város 1779-ben lett Tolna vármegye székhelye, ezután épült a klasszicista stílusú, impozáns megyeháza, melynek főhomlokzata a Nemzeti Múzeuméra emlékeztet. Ez nem véletlen, mert ugyanaz volt a tervezőjük: Pollack Mihály (az épület ma megyei levéltár). Vele szemben egy hatalmas méretű barokk katolikus templom áll, azzal átellenben pedig a szecessziós városháza. Ezek és még több régi épület alkotják a Béla teret, ahonnan lefelé egy szép sétálóutca vezet a Garay térig. Az utcát régi épületek szegélyezik, például a XIX. század végén épült volt Szegzárd szálló. Az írásmód nem véletlen, ugyanis 1905-ig így írták a város nevét. Ma nincs nagy szállodája a városnak, csak panziókban lehet megszállni.

A Garay téren áll Garay János 1889-ben állított kőtalapzatos bronzszobra, előtte szökőkúttal. A tér túloldalán a XVIII-XIX. században, három szakaszban épült emeletes Augusz-ház látható (egykori és mai lakóház).

A sétány folytatásaként a fémszobrokkal díszített Prométheusz parkon és a XIX. század végén kialakított Sétakerten haladunk át, melyben a mór stílusú volt zsinagóga (ma Művészetek Háza) áll.

A park végében áll az eleve múzeum céljára épült  Wosinsky Mór Megyei Múzeum egyemeletes, neoklasszicista épülete. A múzeumban egy képzeletbeli sétát tehetünk a századfordulós Szekszárdon, illetve több teremben a megye középkori történetével, néprajzával ismerkedhetünk meg. A néprajzi termekben bábukon mutatnak be egy régi kocsmajelenetet, vásári jelenetet és a betelepülő németeknek (svábok) ún. ulmi skatulya hajóján a Dunán érkező képviselőit. Tolna és Baranya keleti részét ugyanis nagy számban telepítették be a XVIII. században több helyről érkező németekkel, ezért a területet „Schwäbische Türkei”-nak, „Sváb Törökországnak” is nevezték.  Minden bábun hiteles népviselet van. A kiállítás végén egy sárközi „tájházat” láthatunk, szintén népviseletes bábuval kiegészítve.

Szekszárdon született egyébként Babits Mihály (1883-1941.), egykori szülőháza a Babits M. u. 13. alatt ma a költő emlékháza. A megyei múzeum megtekintése után a szőlőhegyen lévő Bogár-tanyára mentünk, amely a környéken az egyetlen helyben megmaradt szállás és présház együttese, körülbelül kétszáz éves, nádfedeles épületek. Valamikor Bogár István sárpilisi tanító, énekes, néptáncos és néptánc-koreográfus tanyája volt, ma leszármazottja, egy idős hölgy tartja fenn. Berendezése a XX. század eleji sárközi (háló) tanyák világát idézi. Ugyanis a sárközi falvaknak a szőlői a szekszárdi dombokon voltak, és itt a legtöbb családnak volt egy ún. hálótanyája (és emellett a Sárközben, a határban egy időszakos szállása is). A hálótanya a szőlőőrzés mellett a fiatalok titkos nemi együttléteinek helyszíne is volt.

Gemenci erdő

Szekszárd után a szomszédos Gemenci-erdőben tettünk egy kétórás kirándulást, amelyet a bárányfoki látogatóközponttal kezdtünk. Itt, Habsburg Frigyes főherceg egykori fa pavilonjában (melyet Budapestről hoztak ide, és eredetileg a millenniumi kiállításra épült) Gemenc biológiai és néprajzi értékeit tekintettük meg, melyeket a nagy diorámák nagyon látványossá tesznek. Az ártéri erdőben a Duna-Dráva Nemzeti Park természetvédelmi őre kalauzolt végig minket a tanösvényen. Az erdő szarvasállománya országosan a legmagasabb, 3000-4000 egyedre becsülik. Gazdag az egyéb nagyvad- és halállománya is. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás előtt az állami vezetők vadászterülete volt, ahová más szocialista államok vezetőit is meghívták vadászni. Bárányfoktól erdei kisvasúttal is beutazhatjuk a hatalmas erdő egy részét. Az erdőt át-meg átszövik a Duna holtágai és a mesterséges, ún. fokok, melyek keskeny csatornák, és árvíz idején a Duna vizét vezetik le, illetve régen a sárközi parasztok öntözésre, halászatra is használták az árvíz után hátramaradt állóvizeket. Ez az ún. fokgazdálkodás. Néhány már eltűnt fok és holtág nyomai esős időszakban még ma is láthatók a sárközi szántóföldeken is. Maga a Sárköz is a mocsaras, holtágas jellegéről kapta a nevét.

Őcsényi tájház

Este érkeztünk szállásunk helyszínére, a sárközi Őcsénybe, ahol a művelődési házban színpompás népviselet-bemutatóval, néptáncbemutatóval és táncházzal vártak minket a kedves helybeliek. Közben kinyitották a XVIII. század végén épült református templomot is, aminek a tornyába is fölengedtek. Egyébként e templommal szemben áll a két világháború közt épült római katolikus templom impozáns sárga, magas tornyú neoromán jellegű épülete, a két templom között pedig a szép hősi emlékmű.

Szombat reggel megnéztük a falu tájházát, ami egy XIX. század végén élt őcsényi módos gazda és családja életkörülményeit mutatja be, gazdasági épületekkel együtt. Buszra szállva a szomszédos Decsre mentünk, ahol a sárközi babamúzeumot és a tájházat néztük meg

Decsi Babamúzeum

Decs volt egykor a leggazdagabb sárközi falu, és máig a legnagyobb lélekszámú, a Sárköz egyfajta „fővárosa”. A babamúzeumot Pál Erzsébet, a ma 72 éves Bözsi néni hozta létre, minden babát maga készített, mintegy 200 darabot. A sárközi népviselet minden darabját bemutató babák mind zsűrizett alkotások, velük érdemelte ki Bözsi néni a Népművészet Mestere díjat 2002-ben. Egyébként ő varrja több környékbeli néptáncegyüttes ruháit is. Mesélt nekünk a sárközi viseletről és a legfontosabb ünnepi szokásokról, melyek egy része (pl. locsolkodás) ma is él. Annyit fontos itt leírni a Sárközről, hogy az valaha a Duna árterülete volt, és a belőle kiemelkedő alacsony dombokon jöttek létre a mai falvak. Ezért a török hódoltság részben megkímélte a vidéket, és az megmaradt tiszta magyarlakta, református többségű területnek. Mára a katolikusok számbeli fölényben vannak, ők későbbi betelepülők leszármazottai. A XIX. század közepén szabályozták a Dunát, így a mocsaras vidék sík szárazulattá vált. Az itt kialakított kiváló termőföldeken megindult az eladásra szánt gabona- és gyümölcstermelés, aminek következtében a helyi parasztság óriási mértékben meggazdagodott (korábban a halászat, pákászat jelentett szegényes megélhetést nekik). A gazdagságot a házak külső és főleg belső díszítésével, és a lányok, menyasszonyok, fiatalasszonyok méregdrága, színpompás ünneplő viseletével fejezték ki. A selymet Lyonból, Párizsból, Bécsből hozatták, a pántlikákat és flittereket Csehországból. A lányok már 14-15 évesen férjhez mentek, utána fokozatosan egyszerűsödött a templomba járó viseletük. Az ötvenéves asszonyok már csak fekete ruhában járhattak. Fontos jelenség volt itt az egykézés, amivel a földbirtok szétaprózódását kívánták megelőzni. Ennek következménye viszont mára a tősgyökeres sárközi lakosság szinte teljes kihalása, némely falvak erős elcigányosodása lett (pl. Decs). A Sárközhöz néprajzilag öt falu tartozik: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és a tiszta katolikus Báta.

Bátai viselet

Decsről Sárpilisen át Bátára buszoztunk, amely a Sárköz legdélibb faluja. A Szekszárdi-dombság Dunáig nyúló dombháta aljában, a síkság szélén fekszik. Sok háza őrzi a régi népi építészet emlékeit, így az a tájház (gazdaház) is, amit megnéztünk. A gazdasági épületekkel övezett tornácos, cseréptetős házban – mely 2005-ben az év tájháza volt – a decsihez és őcsényihez hasonló berendezést, de eléggé eltérő népviseletet láthatunk. Ennek az az oka, hogy a többi, református sárközi falutól eltérően ez a falu katolikus. Mai temploma, a Szent Vér templom 1940-ben épült egy dombtetőn, monumentális neoromán stílusban. Az olaszos külsejű templom magas tornyába felmászva gyönyörű kilátásban volt részünk, az egész Sárközt beláttuk. A templomot kegyhelynek építették egy középkori templomrom mellett, ám kultusza a háború után nagyon visszaesett. A belülről is impozáns templom történetéről helyben kis füzet kapható. A faluban van még egy tájházként berendezett régi halászház, ami a sárköziek ármentesítés előtti életmódját mutatja be.

Mohács, busómaszkok

Buszra szállva Mohácsra, a nap utolsó állomására értünk. Mohács a Duna partján, a Mohácsi-szigettel szemben fekvő kisváros. Itt bepillantottunk az 1526-os mohácsi csata 400. évfordulójára épült, törökös stílusú fogadalmi templomba (tervezője Árkay Aladár és Árkay Bertalan, üvegablakait Árkayné Sztehlo Lili készítette). Mellette, szintén a Széchenyi téren áll a törökös stílusú, színes városháza (Árkay Aladár, 1926.) és több értékes szobor, emlékmű. A város nevezetességei még a barokk püspöki templom és a volt püspöki palota (mindkettő a II. Lajos utcában), a barokk szerb templom a Sokácnegyedben, illetve a városon kívül, a sombereki elágazásnál II. Lajos emlékoszlopa, mely azon a helyen áll, ahol a fiatal király a csatából menekülve belefulladt a Csele-patakba. A várostól délre, Sátorhelynél található az 1976-ban épült Mohácsi Történelmi Emlékhely 120 kopjafával, hét hektáron, az 1526-os csata tömegsírjai fölött (nyitva tavasztól őszig). Mohács lakói magyarok, szerbek, sokác horvátok és németek, régebben külön városnegyedekbe tömörülve éltek. Ezekből legjobban a Sokácnegyed maradt fenn építészetileg.

Grábóc, templom kupola

Vasárnap reggel búcsút vettünk a szállásunktól, és a Völgység dombvidéke felé vettük az irányt. A gyönyörű dombos tájon fekvő kis zsákfalu, Grábóc volt a nap első állomása. Itt áll az ország egyetlen szerb ortodox kolostora és a kolostor mellett a hatalmas ortodox templom, mely a XVIII. század közepén épült egy korábbi, szintén ortodox kolostortemplom romjaira. A templomban Krisztina nővér fogadott minket, aki elmesélte az 1994 óta női kolostorként működő együttes történetét, megmutatta a kegyképet: a grábóci Madonnát, amely egy orosz ikonfestő műhelyből származik. A templom hatalmas kupoláját és falait freskók borítják, a mennyezetig felérő ikonosztáz is pompásan festett. A templom ma is szerb búcsújáró helyként működik, Szerbiából és Magyarország távoli vidékeiről is érkeznek ide hívek Péter-Pál napkor. A nővér nemcsak énekelt egy szép ószláv egyházi éneket, hanem beavatott minket kalandos életútjának rejtelmeibe is.

Bonyhád központja

Grábócról a kirándulás utolsó állomására, a közeli Bonyhádra utaztunk. Itt várt minket az evangélikus gyűjtemény vezetője, aki megmutatta a gyűjteményt (ma az ország legkisebb múzeuma) és a régi könyvtárat. Ezek után a városközpontban álló Völgységi Múzeumot is megnéztük, ahol a vidék egyházairól, történetéről, néprajzáról, a helyi bukovinai székelyek hagyományaiból és a környékbeli németek házassági szokásairól kaptunk körképet. A bukovinai székelyek története hosszú történet, a lényeg, hogy a II. világháború után a Délvidékről menekültek a Dél-Dunántúlra, ahol a frissen kitelepített németek helyére költöztették őket több faluba és városba. Ma is itt élnek a leszármazottaik. A kiállításon a régebbi hazából, Bukovinából (ma Románia és Ukrajna határvidéke a Kárpátoktól keletre) származó régi fotókat, székely népviseleteket és használati tárgyakat láthatunk.  A múzeum egyemeletes barokk kúriaépülete előtt magas, szintén barokk Szentháromság-szobor áll, a nagy katolikus templom is gyönyörű, és szép régi polgárházak szegélyezik a kisváros központját. A város látnivalóit nagyon könnyen be lehet járni. A mai városhoz tartozó Börzsönypusztán volt nevelő a Perczel családnál Vörösmarty Mihály (1800-1855.) 1817 és 1826 között. Itt szeretett bele Perczel Etelkába, s ebből a plátói szerelemből sok szép vers született. A Perczel család tagja volt Perczel Mór, a híres ’48-as huszártiszt is. Híres a város Petőfi Sándorról elnevezett nagy evangélikus gimnáziuma, melynek több mai híres művész is a diákja volt (pl. Móser Zoltán fotóművész, író). Bonyhádról sok-sok élménnyel gazdagodva távoztunk, egyenesen Budapestre.*

*forrás:  dr. Czellár Katalin-dr. Somorjai Ferenc: Magyarország. Negyedik, bővített és javított kiadás. Panoráma-Medicina, 2005. (útikönyv)
dr. Mohay Tamás intézetvezető docens, dr. Kocsis Gyula tanszékvezető docens (ELTE  Néprajzi Intézet) és a helybéli muzeológusok, tájházvezetők  szóbeli közlései.
Sárköz. In: Ortutay Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 4. kötet 402-403. Akadémiai Kiadó, Bp. 1981.
Szöveg és képek: Kovács János Viktor
2010. október


Vissza

Főoldal >> Fotók >> Túraleírások >> Webáruház >> Körlevelek >> Verseim >> Dalok >> Iskola >> Elérhetőségeim >> Vendégkönyv