A Karancs – Medves vidéke (Magyarország – Szlovákia)

2014. október közepén az ELTE BTK Néprajzi Intézete szervezésében háromnapos tanulmányi kiránduláson vettem részt, melynek során a Karancs – Medves vidékét is felkerestük. Ezen út tapasztalatain és a vonatkozó útikönyvön, szakirodalmon alapul jelen írás. A fotókat is ekkor készítettem.

Nógrád megye és Szlovákia határán, Salgótarjántól északnyugatra és északkeletre terül el a Karancs – Medves hegységek festői, természeti értékekben gazdag, túrázásra rendkívül alkalmas vidéke, mely nemcsak természeti szépségeivel, gyönyörű tájaival, tiszta levegőjével, csodás panorámát nyújtó ódon középkori váraival, hanem a palóc és barkó népművészet gazdag tárgyi emlékeivel is csalogatja a turistákat. A Karancs –Medves, mint neve is mutatja, két kis hegységre oszlik: Salgótarjántól északnyugatra a Karancs emelkedik, melynek legmagasabb pontja, a Karancs-tető („Palóc Olimposzként” is emlegetik) 729 méter magas, a Medves hegység pedig Salgótarjántól északkeletre emelkedik, legmagasabb pontja 680 méter. A két hegység Szlovákiára eső részét összefoglalóan Cseres-hegységnek (Cerová vrchovina) is nevezik. A hegyeket nagyrészt erdők borítják, a főként vulkanikus eredetű hegycsoportok felszíni formái rendkívül változatosak és látványosak. Néprajzi szempontból a Karancs hegység környéke a Palócföld Karancsalja nevű tájegységét alkotja, a Medvesalja főként Szlovákiára eső területe pedig a Barkóság Medvesalja nevű kistája. Mindkét táj sok évszázada döntően magyarok által lakott, római katolikus vidék, ahol a magyarok mellett romák és a szlovákiai oldalon újabban szlovákok is élnek. Régebben a Medvesalját és vele az egész Barkóságot a Palócföldhöz sorolták. Ám az újabb néprajzi kutatások – elsősorban Paládi-Kovács Attila (1940-) munkái - kimutatták, hogy a Salgótarjántól keletre eső, a Heves – Borsodi-dombságon át a Sajóig terjedő vidék magyar római katolikus népe, a barkók nem sorolhatók a palócsághoz bizonyos kulturális különbségek és a megkülönböztető barkó csoportnév miatt sem, ami egyébként bizonyítottan a XVIII. században az e vidéken verbuváló Barco Vince, olasz származású huszárkapitány nevéből ered (úgynevezett Barkó-huszárok). A „Barkó-huszároknak” hívott katonák elnevezése később átterjedt családtagjaikra és a vidék egész magyar lakosságára, így alakult ki a barkó csoportnév. Ez egyben megkülönbözteti a Barkóság római katolikus jobbágy-paraszti eredetű népét a keleten szomszédos gömöri tájak református, kisnemesi eredetű lakosságától. A Barkóságnak nevezett, vagyis barkók lakta néprajzi táj központi része egyébként a Heves – Borsodi-dombság, „fővárosa” a rövid városi múlttal rendelkező Ózd. A barkók népi kultúrájáról kiváló, érdekes összefoglalás Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe című könyve (Miskolc, 2006.). A palóc népi kultúra iránt érdeklődőknek ajánlható Manga János: Palócföld (Bp., 1979.) című könyve, mely még a régi felfogás szerint, a ma barkónak tartott területekről is ír „Palócföld” címszó alatt, de így is értékes adatokat tartalmaz. A Karancsalja falvainak hajdan nagyon díszes volt a női népviselete, amelyet azonban már nem hordanak. Láthatók viszont még több községben a XIX. század végéről származó, díszesen faragott sírkeresztek és út menti feszületek, melyek e táj népművészetének sajátosságai. A karancsalji parasztházak egy részének szép a vakolatdíszítésű oromzata, melyek a XIX. század végén itt működő pilinyi ácsok művei. A Medvesaljának is gazdag a népművészete, ami különösen a magyarországi falvak, például Kazár és Vizslás (melyek néprajzilag még a palóc területhez esnek, de földrajzilag a Medvesaljához) díszes női népviseletében és a jellegzetes esővetős, faragott fa oromzatú parasztházakban nyilvánul meg. Utóbbiakból még ma is számos példány látható, de a viseletet már itt sem hordják. Mind a Karancsalja, mind a Medvesalja életében meghatározó volt a XIX. század közepétől kezdődő barnaszénbányászat és a kohászat, az üveggyártás (Salgótarján, Ózd üzemei) is sok parasztembernek adott új munkaalkalmat. Ennek ellenére a kazári és vizslási nők még az 1970-es években is ragaszkodtak hagyományos viseletükhöz. Ma a Karancs – Medves vidékén a nehézipari üzemek bezárása után igen nagy a munkanélküliség, ami sok társadalmi problémát von maga után. A turizmus azonban virágzik, mind a magyarországi, mind a szlovákiai oldalon.

Salgótarján 37000 lakosú megyei jogú város, Nógrád megye székhelye és legnagyobb városa. A Karancs és a Medves hegység közötti, észak felé összeszűkülő völgyben fekszik, a Salgó- és a Tarján-patakok mentén, a Mátra északnyugati nyúlványainál. Nevét Salgó váráról és a honfoglaló Tarján törzsről kapta. Budapestről közúton az M3-as autópályán Hatvanig, majd onnan a 21-es főúton közelíthető meg, illetve vasúton a Keleti pályaudvarról hatvani átszállással, vagy közvetlen buszjáratokkal a Stadion autóbusz-állomásról. Salgótarján és környéke már az Árpád-kor elején lakott volt, de jelentéktelen palóc falu volt egészen az 1860-as évekig, a barnaszénbányászat megkezdéséig. 1867-től Pesttel vasút kötötte össze, s később a szénvagyonra vasipar is települt, 1881-ben megalakult a Rimamurány - Salgótarjáni Vasmű Rt. 1893-ban öblösüveggyár létesült, s a gyorsan iparosodó település 1922-ben városi rangot kapott. 1950-ben Balassagyarmatról ide helyezték át a megyeszékhelyet. Az 1960-as évek közepétől egységes terv szerint, a kor kiváló építészeinek közreműködésével kiépült a modern városközpont, amely 1968-ban elsőként kapta meg a Hild-érmet. Az 1970-es években számos lakótelep épült a városban, s így Salgótarján egy akkor hipermodernnek számító iparvárossá épült ki. Ma is ezek az épületek és néhány régről megmaradt műemlék templom és temető határozzák meg a városképet, ami a környező erdős hegyek látványával együtt egészen sajátos, az országban egyedülálló hangulatot áraszt. Lehet vitatkozni azon, hogy ezek a szocreálnak becézett házak szépek-e vagy sem, de koruk építészetében mindenképp kiemelkedő alkotások, és ízlés dolga, hogy kinek mi tetszik. Salgótarján legfontosabb főútvonala az észak-déli irányú 21-es főút városi szakasza, mely a városmagot elhagyva kettéágazik, s nyugati ága folytatódik hosszan Somoskőújfalu határátkelő felé. A legjelentősebb épületek a Fő téren és az Erzsébet téren sorakoznak. A Fő teret a ma már nem üzemelő Karancs Szálló épülete uralja 1965-ből. Építészeti ellenpontja a Pécskő Üzletközpont, amely a közeli Pécs-kő nevű hegyről kapta nevét. A teret harmadik oldalról a József Attila Megyei Művelődési Központ zárja le. Előtte meghagyták az 1945-ös úgynevezett felszabadulás 25 éves jubileumára készült, egyébként kiváló lendületű, három nőalakot ábrázoló emlékművet. Szintén a művelődési ház (amely egyben alkalmilag színház is) előtt áll Varga Imre Radnóti-szobra. Az alkalmanként működő színházat nemrég Salgótarján-Salgóbánya neves szülöttéről, a kiváló Kossuth-díjas színészről, Zenthe Ferencről (1920-2006.) nevezték el. A tér főúton túli oldalát a szintén meghagyott 1919-es vöröskatona-szobor díszíti, melyet a helyiek a rendszerváltás után nem engedtek lebontani. A téren látható még Förster Kálmánnak (1885-1971.), Salgótarján város első polgármesterének ülő kőszobra és jelentős épület az ország egyik első vidéki lakberendezési áruháza is az 1970-es évekből. A városközpont legmagasabb épületei a Magyar Géza által tervezett sokemeletes garzonházak, amelyek érdekes lendületet adnak a városképnek. Az 1970-es években kiépült Erzsébet teret lezáró városháza mellett áll a Dornyay Béla Múzeum (korábban Nógrádi Történeti Múzeum) 1980-ban eredetileg is múzeumi célokra emelt épülete, amelyben a város történetéről szóló kiállítások és képzőművészeti tárlatok tekinthetők meg. A múzeum mai nevét Dornyay Béla (1887-1965.) helytörténészről, tanárról, a múzeum alapítójáról kapta. A városházával szemben áll, magas beton talapzaton a régmúlt idők tanúja, a római katolikus főplébánia-templom. Egy része még XVIII. századi eredetű, de a XIX. században eklektikus stílusban többször átépítették. Előtte a beton talapzat oldalában az I. világháború áldozatainak bronz domborműve látható. A város központjától nyugatra, a Pipis-hegyre felkapaszkodva (mely nem azonos a Gyöngyös melletti Pipis-heggyel!), kőből épült kálváriastációkat láthatunk, s a sok mászásért kárpótol a hegy tetejéről feltáruló gyönyörű panoráma, innen ugyanis az egész városközpontot látni lehet. A városközpont közelében, a Zemlinszky Rezső utca 1. szám alatt található az ország egyetlen földalatti bányamúzeuma. Az egykori József lejtősaknába (XX. század első fele) leereszkedve, a föld alatt 30 méterrel a bányászok egykori nehéz munkája tanulmányozható, eredeti bányagépek, szerszámok, bábuk segítségével. A bányamúzeumhoz két kis felszíni ház is tartozik, melyekben a nógrádi szénbányászattal kapcsolatos kiállítások tekinthetők meg. Az egyik kiállítóház mellett szabadtéri bányagép-kiállítás látható. A bányamúzeum csak szakvezetéssel látogatható, belépő ellenében. A látogatáshoz védősisakot biztosítanak, a nedves talaj miatt nyáron is ajánlott zárt cipőben lemenni, és elég hideg van, ezért elkelhet egy pulóver és hosszúnadrág is. Salgótarján északi részén, a határállomás felé vezető főút mellett terül el a festői Tó-strand, a város belterületi üdülőhelye, partján gyermektáborral, amelyet nem csak gyermekcsoportok bérelhetnek ki.

Közigazgatásilag sokáig „Tarjánhoz” tartozott az önállóságát nemrégiben visszanyert Somoskőújfalu község, melynek jelentősége, hogy fontos közúti és vasúti határátkelőhely Szlovákia, elsősorban Fülek és Losonc felé (a szlovákiai oldalon elterülő falut Šiatorská Bukovinka néven találjuk a térképen, a kis település magyar neve Sátorosbánya vagy Sátormeg). Salgótarjánhoz még számos kistelepülést hozzácsatoltak az 1950-es évektől: Baglyasalja, Zagyvapálfalva, a már említett Somoskőújfalu és a szomszédos Somoskő (a kettő nem keverendő össze!), Salgóbánya, Zagyvaróna, Rónafalu, Rónabánya, Eresztvény ma gyakorlatilag mind Salgótarján külvárosának, „előfalujának” számítanak. A városnak a Medves oldalába simuló festői külterületei látnivalókban és természeti nevezetességekben igen gazdagok, kiválóan alkalmasak erdei túrázásra vagy magaslati üdülésre (Salgóbánya, Eresztvény magaslati üdülőhelyek). Salgóbányáról közelíthető meg turistaúton Salgó várának romja, ahonnan gyönyörű a kilátás a nógrádi megyeszékhelyre és a környező hegyekre. A vár alatt kisebb bazaltorgonák láthatók, rajtuk Petőfi Sándorra (1823-1849.) emlékező tábla, mely a költő itteni, 1845-ös látogatásáról emlékszik meg. (Megjegyzendő, hogy a Salgótarján nevét adó Salgó-vár nem azonos a Börzsönyben, Perőcsény község közelében található, sokkal jelentéktelenebb Salgó-várral, habár mindkettő igazi középkori várrom). A közeli kis Somoskő falu fölött emelkedik Somoskő vára, már szlovák területen, de a magyarországi oldalról is megközelíthető, érvényes személyi igazolvánnyal, belépő ellenében látogatható. Csakúgy, mint a már említett Salgó várat, ezt is a Kacsics nemzetség építtette a XIII. században, de sokkal jobb állapotban maradt meg annál. A vár a magyarországi oldal felől nézve gyönyörű látvány, kiváló fotótéma. A várhegy aljában álló kis fából épült Petőfi-kunyhóban ingyenesen tekinthető meg egy kisebb Petőfi-emlékkiállítás. Mellette szép harangláb áll a vár egykori harangjával. A vár szlovákiai oldalán szép bazaltorgonák láthatók, melyek a salgóiaknál sokkal nagyobbak és szebbek.

Salgótarjánból Zagyvarónán, Rónafalun, Rónabányán keresztül, festői szerpentineken kanyarog az út Nógrád megye legkeletibb települései felé. Így érhető el Cered község is, mely néprajzilag már a Barkósághoz tartozik. Nevezetessége a torony nélküli római katolikus kistemplom mellett álló XVIII. századi fa harangláb, mely a nógrádi egyházi faépítkezés egyik utolsó megmaradt példánya. Cered közúti határátkelőhely Szlovákia felé (Tajti/Tachty a szlovákiai oldalon lévő falu neve).

Kazár község Salgótarjántól délkeletre fekszik, közúton közelíthető meg. Nevezetességei a szép oromzatos palóc parasztházak, az egyik ilyenben rendezték be a reprezentatív tájházat (Hunyadi u. 3.). A tájházban tanulmányozható a környék palóc lakásbelsője, valamint a díszes főkötőről jól felismerhető kazári női népviselet. A kazári női viseletbe öltöztetett babák régebben külföldön is keresett népművészeti dísztárgyak voltak. A kazári római katolikus templom középkori alapokon a XVIII. században épült, a falukép szép, meghatározó eleme. Kazár másik kiállítóhelye a Vasaló- és Öntvénymúzeum (Kossuth u. 96.), ahol különféle mai és régi használati tárgyak láthatók. Ezen kívül még van Kazáron egy bányász emlékház is (Hunyadi u. 1.), szintén „palóc házban” berendezve. A faluközpontban elterülő parkban kis bányász emlékművet találunk, ugyanis Kazárról hajdan sokan a Salgótarján környéki bányákba jártak dolgozni, illetve Kazár határában is volt szénbánya.

A Karancsalján, a Dobroda-patak völgyében, a Salgótarjánt Litkével összekötő út mentén érhetjük el Karancskeszi és Egyházasgerge községeket. Karancskesziben a sok esővetős, tornácos „palóc ház” és a középkori alapokra épült barokk római katolikus templom, míg Egyházasgergén az erődszerű, középkori eredetű, gótikus – reneszánsz - barokk római katolikus templom a legérdekesebb látványosság. A templom a falu névadója is, hiszen az „egyházas” előtag a magyar helységnevekben templomos falut jelentett.

Ha időnk engedi, Salgótarjánból gépkocsival vagy nemzetközi vonattal átrándulhatunk a közeli szlovákiai Fülek (Fil’akovo) városkába, ahol a fő látnivaló a hatalmas középkori várrom, amely múzeumnak van berendezve. A festői fekvésű kisvárosban érdekes még a Városi Honismereti Múzeum (Mestské Vlastivedné Múzeum) és a barokk római katolikus templom. Fülek főutcáján több jó sörözőt találunk. Szlovákia fizetőeszköze az Euro, forintot nem nagyon fogadnak el sehol! A várban kérhető magyar nyelvű tárlatvezetés, és a helyiek jelentős része is magyar vagy legalábbis tud magyarul.