Széllyes Sándor: Apám házassága

 

Kedves vendégsereg, segítsenek nekem,

Becsületszavamra megállott az eszem.

A sógorasszonyom, illetve az ángyom…

De nem is az ángyom, mert a keresztlányom…

Sőt ha úgy számítom, a nagynéném lenne,

Aki most maguknak egyet énekelne.

Unokatestvérem az anyai ágon…

S mégis a nagynéném, hogyha jól megrágom,

Sőt, ha kiszámítom, anyósnak is talál…

Sehogy se értem, rúgja meg a halál!

Úgy történt a dolog – hogy megértsék végül –,

Egy szép özvegyasszonyt vettem feleségül.

Ez eddig jól is van, csípje meg a kánya,

De hát volt neki egy férjhez adó lánya.

Ha a lányt veszem el, semmi hiba nincsen,

De a szerelemnek, tudják, szeme nincsen,

Elvettem az anyját, gondolom, nem bánom,

Legalább egyúttal van egy szép nagy lányom.

Még e se volt hiba, de a múlt ősz végén

Édesapám özvegyember lévén,

Addig is el szokott hozzánk látogatni,

De akkor el kezdett sűrűn járogatni.

S mit nem ád az Isten, egy szép téli napon,

Ünneplőgúnyában fordul bé a kapun.

Kopogtat az ajtón, aztán szégyenlősen

Leül félfelivel s pisolyog erősen,

Nem gondoltam rosszra, de szúrta a szemem,

Amint ott ravaszul festonkodott nekem,

S egy félóra múlva kimotyogja végül:

A mostohalányom kéri feleségül.

Mikor helyrejöttem, mondom az apámnak,

Hogy az ilyen viccet hagyja a kutyának.

Azt mondja, nem viccel, hát nem vettem észre?

A lány is benne van, biztosra jött készre!

Hát nem láttam semmit? Hol tartom a szemem?

Látszik, hogy öregszem, s nem fog már az eszem.

Szóval emígy dorgál, s én a számat tátom,

Béjő a leány is, irul-pirul, látom,

Hát, ha én ezt tudom, csapjon meg a guta!

S azt mondja az asszony, hogy ő biza tudta,

S mit mind csodálkozom, oda is ígérte,

A keresztlevelet aznap ki is kérte,

Szombaton esküsznek, már a jövő héten,

S pontosan így is lett, megesküdtek szépen.

Én is ott voltam az apám lakodalmán,

Mert a dolgot kicsit jobban meggondolván,

Rájöttem, hogy ebben nincsen semmi furcsa,

S így lett anyám nekem a lányom, a Julcsa.

Igen, de egy évre lett egy kicsi fiunk,

Azt se tudtuk, vajon hova tegyük magunk.

Apám is módfelett büszkélkedett rája,

Hogy immár neki is van egy unokája.

Nőtt is a kislegény, mint nyáron a körte,

Látszott, hogy az eszit tőlem örökölte.

De alig szakadt el három bugyogója,

Mikor apámékhoz lepakolt a gólya.

Most bogozd ki, Sándor, most váltson az eszed,

Hogy ezt a gyereket vajon hova teszed!

Hogyha úgy számítom, a testvérem lenne,

Mert az apámnak is része vagyon benne.

A lányom után meg, kinek apja vagyok,

A saját ecsémnek a nagyapja vagyok.

De mivel neki is az apám az apja,

Így saját magamnak lettem a nagyapja.

Az apám az édesfiának a veje,

A fiam pediglen, szegény kicsi feje,

Sógora lett ekképp saját nagyapjának,

S mostohatestvére édes nagyanyjának.

Tóth Erzsébet pedig, ki most következik,

Szintén rokonságom, vegyék, ahogy veszik,

Mert ezt kibogozni én már úgysem merem,

Bogozzák ki maguk s üzenjék meg nekem!

A címemet tudják, Széllyes Sándor vagyok,