Több, mint kétéves adósságot próbálok törleszteni az idei év első posztjával. Amikor 2008 decemberében megjelentek az első írások itt, a Konteóblogon, felhívott az egyik régi kollégám és azt javasolta, hogy a mindkettőnket sokáig élénken foglalkoztató Seuso-kincsről feltétlenül emlékezzem meg. Akkor megígértem neki (és önmagamnak), hogy hamarosan sort kerítek rá…

Azóta számos olvasó jelezte, hogy szeretne egy kicsit többet tudni az említett régészeti leletről, illetve a – vélelmezhetően – hozzá kapcsolható halálesetekről, s én mindenkinek azt válaszoltam, hogy: igen, a Seuso rajta van a listán.

Nos, itt az idő. Hölgyeim, uraim: itt alant a régóta várt Seuso-konteót olvashatjátok!

Előhang:

Lelkiismeretes bloggazdaként már többször szóltam olvasóimnak, hogy hosszú (minden eddiginél hosszabb) írás következik. Nos, a figyelmeztetés soha nem volt aktuálisabb, mint most, a 2011-es év legelső posztja előtt: ötezer szó, 31 ezer karakter (szóközök nélkül!), ötvenhárom illusztráció, és nagyjából 33 munkaóra.

Ez utóbbit csak azért mondom, mert sokan és sokszor megkérdezték, hogy mennyi időmet veszi el a bloggerkedés. Ezúttal mérnöki/bérelszámolói precizitással vezettem egy nyilvántartást arról a nettó időről, amit ezzel a poszttal az elmúlt két hétben töltöttem (dokumentálódás, írás, szerkesztés, tördelés, képek keresgélése, ezek méretre vágása, esetenkénti feliratozása, beillesztése, általános pankráció a blog.hu adminfelületével, szavazási űrlap elkészítése, stb.), hogy ha egyszer valaki ismét megkérdezné, hogy mennyit foglalkozom a Konteóbloggal, habozás és mellébeszélés nélkül (exemplifikatíve) válaszolni tudjak.

Azt is elmondom, hogy (statisztikai átlagot számolva) a poszt elolvasásához kábé húsz-huszonegy percre lesz szükségetek. Én szóltam.

És akkor most rajta.

A konteósok tudják, hogy a jelentős értéket képviselő, ritka ékszerek, régészeti leletek, a komolyabb mennyiségű nemesfém vagy drágakő mágnesként vonzza az összeesküvés-elméleteket. Gondoljunk a legendás gyémántokra (a Pittre, a Florentine-re, a Hope-ra), a fáraó átkára (a Tutankhamon-Carter duóra), vagy az ezeken az oldalakon is kitárgyalt náci aranyra.

Nincs ez másként azzal a leletegyüttessel sem, amely Seuso-kincsként vonult be a magyar régészethistória (továbbá kriminalisztika és összeesküvés-tudomány) történelmébe. Ennek rövid összefoglalóját, illetve a harminc éve lábrakapott elméleteket összesítjük az alábbiakban, csak nektek, csak itt, csak most (legalábbis amíg szanaszét nem lopják a posztot és meg nem jelenik tucatnyi helyen, saját anyagként és forrásmegjelölés nélkül, ahogy az a magyar internetes társadalomban már szokás – de ez szubjektív megjegyzés volt, nyugodtan hagyjátok figyelmen kívül, csak bosszant a jelenség…).

Legelőször lássuk tehát az események tény- és tárgyszerű összefoglalását, ahogyan azt három évtized elteltével ma tudjuk (vagy tudni véljük).

1.) Sümegh József

Élt a Fejér megyei Polgárdiban, valamikor a ’970-es években egy Sümegh József nevű fiatalember, akivel az általános iskolai történelemtanára nagyon megszerettette a régi idők tanulmányozását. No, nem kell valami akadémiai szintű kutatásra gondolni; Jóska (és engedjétek meg, hogy ezentúl így hivatkozzam rá) tágranyílt szemekkel figyelt a töriórákon, s amikor azt hallotta például, hogy lakóhelye közelében már kétezer évvel ezelőtt is éltek emberek, igazi fiúgyerekként elábrándozott arról, hogy mekkora szám lenne például, ha odakint, a szőlőtőkék között egyszer csak valami igazi KINCSET fordítana ki a kapa… Már azt is eltervezte, hogy mi mindent tudna ő kezdeni – teszem azt – az aranypénzekkel, vagy a kincsesláda más jellegű tartalmával: bizony legelőször egy saját lovat és saját szekeret venne, hiszen Jóska világéletében fogatos szeretett volna lenni…

Telt-múlt az idő, s ahogy hősünk cseperedett, egyre tevékenyebb részt vállalt kiskamasz énje álmainak beteljesítése érdekében: utánaolvasott a környék római kori múltjának, s rengeteg időt töltött azzal, hogy a Polgárdi melletti Kőszárhegyen (ahol állítólag már többen találtak szántás vagy építkezés közben nagyon régi cserepeket, pénzérméket és mindenféle apróságot) a földet túrja, ássa, lapátolja, s a környéken dúló borospinceépítési lázban felforgatott talajt aprólékosan szemügyre vegye.  

Fáradozását többször kísérik apró sikerek, noha a fémkereső készülékek annak idején még nem nagyon voltak elterjedtek Pannóniában: hol egy kancsódarab (rajta latin betűs felirattal), hol egy fémcsat, hol egy ezüst- vagy aranypénz gazdagítja Jóska saját gyűjteményét. Ezek közül néha egyet-egyet el is ad; ebből a célból a fővárosba utazik, s pesti nepper-kapcsolatokat keres az Astoria és a használtcikk-piac környékén, akik nem restellnek száz-kétszáz forintokat adni egy-egy solidusért vagy fibuláért a vidéki suttyónak tekintett (és eként kezelt) polgárdi nagykamasznak (Jóska vékony, gyerekarcú srác volt, aki 18 éves korában is úgy nézett ki, mintha alig múlt volna 16). Egykori földrajztanárával különösen jó kapcsolatot alakít ki, hiszen Födelmesi tanár úr amatőr érmegyűjtőként gyakran adott tanácsokat Jóskának a leletekkel kapcsolatban.

2.) A katonaság

1978 végén az akkor 22 éves Jóskának megjött a behívója, s bármennyire is szeretett volna kimaradni a szocialista haza fegyveres védelméből, kénytelen bevonulni. Az alapkiképzést követően egy pápai alakulathoz kerül, amelyik a 2. számú KAFÉV-hez (Katonai Főépítésvezetőség) tartozik. Nem nevezném mintakatonának, de különösebben sok baj sincs vele: nem balhézik, nem iszik mértéktelenül, nem szemtelenkedik az elöljárókkal. Noha semmiféle egészségügyi előképzettsége nincs (a hadsereg logikáját ismerve: talán pont ezért…) már gumiként a gyengélkedőre kerül, ahol eü-katonaként egészen jó dolga van. Összehaverkodik az egyik tiszthelyettessel, no és a sorállomány is igyekszik a kedvében járni – minden katona tudja, hogy egy szanitéccel sosem árt jóban lenni.

Az idő telik-múlik, s Jóska haza-hazalátogat. Persze nem olyan gyakran, mint szeretne, de azért hathetente-kéthavonta kap egy-egy hosszú eltávot, amelyek alatt nemcsak a családra, hanem a régi haverokra is jut egy kis idő. Körülbelül 1980 júliusától-augusztusától az addig jókedélyű, mosolygós, tervekkel teli srác búskomorrá és hallgataggá válik. Hiába kérdezik, hogy mi a baj, csak legyint és kényszeredetten másra tereli a szót. Ekkor kéri meg nővérét, hogy (az addigi gyakorlattól eltérően) ne látogassa többé a laktanyában, s erre szólítja fel többi családtagját is. Ekkortól már nem ír haza levelet sem, noha addig legalább tíznaponta küldött egyet vagy a családnak, vagy az otthonmaradt barátoknak.

3.) Az utolsó napok

Jóska 1980. december 20-án szerelt volna le. Tudjuk ugyan, hogy az utolsó laktanyai napok telnek a legnehezebben egy sorállományú katona számára, ennek ellenére kicsit érthetetlen a srác viselkedése. Hogy mit csinál? Nos, december 11-én, csütörtökön reggel rendkívüli szabadságra megy.

Igen, Jóskának valahogy sikerül meggyőznie elöljáróit, hogy egy héttel a végleges leszerelése előtt kapjon pár nap eltávozást. És a furcsaságok csak most kezdődnek: Pápáról nem hazamegy Polgárdiba, hanem először Székesfehérvárra, ahol leszáll a vonatról, majd gyalog indul tovább. Olyan távoli rokonokat keres fel egy Székesfehérvár melletti faluban, akikkel másfél éve nem találkozott, nem is beszélt. Nem veszi igénybe a máskülönben naponta többször közlekedő Volán-járatot, hanem először mintegy négy kilométert gyalogol, majd egy traktort int le, s az viszi tovább a falu határáig. Itt leszáll és ismét gyalogol egy sort a rokonok portájáig.

A meglepődött rokonságnak valami zavaros történetet ad elő arról, hogy mit is keres ott; először azt meséli, hogy összeveszett az apjával, később azt állítja, hogy meglepetést akar szerezni nekik és azért nem megy haza (?). A harmadik verziója az, hogy ő gyakorlatilag már le is szerelt, csak nem volt civilruhája, ezért van angyalbőrben, s megbeszélte az egyik barátjával, hogy idehozza neki a farmerjét és a bőrdzsekijét, arra vár.

Az összefüggéstelen, egymásnak ellentmondó sztorik hallatán a rokonság nem kérdezősködik tovább, pusztán elkönyvelik, hogy a Jóska furcsán viselkedik. December 14-én reggel elbúcsúzik a háznéptől és azt mondja: most hazamegy Polgárdiba.

Innen kezdve a történet eléggé hézagossá válik, mert kevés a tanú. Azt például nem tudni, hogy Jóska pontosan mikor, milyen közlekedési eszközzel és egyedül vagy társaságban érkezett-e Polgárdiba, miként azt is homály fedi, hogy utolsó óráit hol  és kivel töltötte.

4.) Az utolsó órák

Ami biztosra vehető: december 14-én a kora délután órákban Jóska (még mindig egyenruhában) felbukkan a polgárdi ipartelepen, ahol az ABC-ben kétszáz forintért (nagy pénz volt az akkoriban!) karácsonyi ajándéknak szánt cukorkát és csokoládékat vásárol a rokon gyerekeknek (ezt ő maga mondja el a közértesnek), majd betér egy közeli kocsmába. Itt találkozik két (polgári ruhába öltözött) férfivel, megisznak együtt egy-egy felest, suttogva beszélgetnek, majd (úgy fél öt körül, mindenesetre már komolyan sötétedett) együtt távoznak Kőszárhegy felé. Egy szemtanú szerint gyalog, egy másik mintha egy sötét színű autóba látta volna beszállni őket az első kanyar után.

Jóskát ekkor látják utoljára élve.

5.) A halál

1980. december 15-én (más források szerint két nappal később, 17-én) a település szőlőhegyi részén egy bányarobbantást előkészítő helybéliek észreveszik, hogy a Borbély-pince nevű, amúgy eléggé elhagyatott, félig romos borospince ajtaja nyitva, a szél csapdossa. Odamennek, s megpillantják Jóska két (kettő darab) mikádóövre felakasztott holttestét; a 183 centi magas srác lába térdben megbicsaklik,  bőven éri a talajt. Értesítik a hatóságokat, s mivel jogilag katonáról van szó, a katonai ügyészség folytatja le a helyszíni és halottszemlét, illetve az államigazgatási eljárást. Minden valószínűség szerint szemle-világbajnokságot akartak nyerni (na meg az ünnepek is közeledtek), mert rekordidő alatt le is zavarják az egészet, s az eredmény is megszületik pár napon belül: december 14-én egyértelmű öngyilkosság történt, idegenkezűség kizárva.
1980-ban a katonai ügyészség döntését nem lehetett csak úgy megtámadni; a glasznoszty még csak kéjes álom volt az SZKP Politbürójának legfiatalabb tagja fejében, úgyhogy a soványka dossziét irattározzák, Jóskát pedig elkönyvelik, mint a Magyar Néphadsereg legújabb öngyilkos katonáját. Az ügyészt nem zavarták olyan apróságok, hogy ő (mármint ifjabb Sümegh) volt nagy valószínűség szerint a világtörténelem első olyan sorkatonája, aki hat nappal a leszerelése előtt köti fel magát (elvégre ügyész ő, nem pszichológus); az sem érdekelte kifejezetten, hogy utánanézzen: kivel töltötte Jóska az utolsó óráit…

6.) Felbukkan a kincs

1990-ben a new yorki székhelyű, amúgy brit alapítású Sotheby’s aukciósház árverésre bocsájt egy 15 darabos, római kori ezüstleletet (pontosabban 14 ezüstedény és egy rézüst, amelyben ezeket tárolták); ez a fő darabon (egy 70 centi átmérőjű, közel kilenc kilós, aranyozott ezüsttálon) látható felirat után a Seuso-kincs nevet kapja. A tulajdonos egy brit főrend, bizonyos Lord Northampton (teljes nevén Spencer Douglas David Compton, Northampton hetedik márkija, Nagy-Britannia akkor 94. leggazdagabb embere), aki nem tudja hitelt érdemlően bizonyítani, hogy honnan és milyen körülmények közepette jutott a Sotheby’s becsüsei által akkor hetven millió dollárra (negyvenöt millió fontsterlingre) értékelt lelet birtokába. Ez az összeg 4,5 milliárd (akkori!) forintot ért.

Az ominózus latin nyelvű körfelirat (katt itt alul a képre a nagyításért), amely alapján a lelet a nevét kapta:

HEC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA
POSTERIS VT PROSINT VASCULA DIGNA TVIS

Ez egy disztichon, de hibás: az első (hexameter) sora egy hosszú verslábbal rövidebb (a TIBI után kellene egy hosszú versláb.). Fordítása prózában:

Ezek az edények, Seuso, maradjanak meg neked sok évszázadon át, hogy utódaidnak is méltóképpen hasznukra legyenek.

(Köszönöm a latin nyelvművelő blog szerkesztőjének, G. d. Magister kollégának a szakmai segítséget!)

Lévén, hogy ez mégiscsak egy konteóblog és nem régészeti, s még csak nem is bűnüldözési fórum, nem tudunk minden érdekességről beszámolni; csak érintőlegesen említünk meg három további nevet: egy Halim Korban nevű, libanoni származású műkincskereskedőét (angol források szerint Lord Northampton 1982-ben tőle vásárolta meg feketén a leletet), illetve Anton Tkalec szerb (más források szerint horvát) kollégájáét, akiről feltételezhető, hogy Korbannak ő passzolta át az ezüstkincset, valamikor 1978 és 1980 között. A harmadik egy brit: Sir Peter Wilson, a Sotheby’s elnöke 1957 és 1980 között.

Rájuk majd még visszatérünk.

Az árverésre nem kerül sor, mert hirtelen három ország (Libanon, Jugoszlávia és Magyarország) is bejelenti igényét a leletre; mindhárom állam hivatalos képviselői szerint a Seuso-kincs őt illeti. A new yorki bíróság úgy dönt, hogy amíg a tulajdonviszonyok nem tisztázódnak, a tárgyak nem értékesíthetőek, de Lord Northampton marad a birtokosuk, egészen a jóhiszeműségi vélelem megdöntéséig – vagy addig, amíg valamelyik felperes hitelt érdemlően nem bizonyítja, hogy a tárgyak valóban őt illetik (például azt, hogy területükről származik a leletegyüttes, s bűncselekmény megvalósításával került el onnan).

Csak halkan jegyzem meg, hogy annó a New Scotland Yard is együttműködött a magyar hatóságokkal az ügy felderítésében, de egy idő után a lelkesedésük alábbhagyott, majd teljesen meg is szűnt; az angol rendőrök által erre adott (szigorúan nemhivatalos) magyarázat az volt, hogy Nagy-Britanniának semmiféle érdeke nem fűződik a lord meghurcolásához, sőt… Érdekes, hogy Richard Ellis őrmester (a londoni kapcsolattartó) az együttműködés megszűnte után röviddel ki is lépett a Yardtól, és magánnyomozóként próbált domborítani – tudomásunk szerint sikertelenül.

7.) Az első nyomozás

1990 tavaszán, 45 év után megtörténik az első hazai szabad választás, ami azzal is jár, hogy az emberek szabadabban mernek a hatóságokhoz fordulni próblémáikkal, vélt vagy valós sérelmeikkel. Sokan a kommunista rezsim alatt sorkatonaként elhunyt hozzátartozójuk halálának körülményeit szerették volna kivizsgáltatni. Így tesz Jóska édesapja is, aki  1990 júliusában a Legfőbb Ügyészséghez fordul panasszal a fia tíz évvel korábbi halálával kapcsolatos megállapítások miatt. Magyarán és hivatalosan: felülvizsgálatot kér az 1980-as halálesetben, emberölés alapos gyanúja miatt. A hatóság a kérelemnek helyt ad és az ORFK-t nyomozás elrendelésére utasítja.

A zsaruk első körben kihallgatják Jóska családtagjait, barátait, ismerőseit, feltérképezik érdeklődési körét, s egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a haláleset körül nem minden tiszta.

Később, amikor megalakul a Tonhauser László ezredes nevével fémjelzett Nemzetközi, Szervezett és Kábítószer-bűnözés Elleni Szolgálat (amely 1993-ban majd átalakul Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálattá), több száz embert hallgatnak meg, minden (de tényleg minden!) erőt, eszközt és módszert bevetnek, s a rendőrök számára pár hét elteltével teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy Jóskának egy általa megtalált régészeti lelet miatt kellett meghalnia.

Az első nyomozás (amelyet emberölésben indítottak) 1996-ban – eredménytelenül – befejeződik. Eredménytelenül, mert gyilkos nincs. 2000-ben („állampolgári bejelentés” nyomán) újraindul, de az egyre erősebb gyanú kivételével továbbra sincs sem hivatalos, formális gyanúsított, sem pedig egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a Seuso-kincs valaha Jóska birtokában lett volna.

A nyomozók rengeteg dolgot tudnak, még többet sejtenek, de ez kevés, hiszen azt már mi, teljesen amatőrök is tudjuk, hogy egy dolog tudni valamit, s egészen más dolog ezt bizonyítani…

8.) A kapcsolat

1984-ben egy kaliforniai múzeum raktárában Szilágyi János régészprofesszornak tűnik fel legelőször, hogy az ott elhelyezett ezüstlelet egyik darabjának közepén – egy tó stilizált rajza mellett – a Pelso felirat látható, márpedig ez a Balaton római neve volt. Ennek akkor túl nagy jelentőséget nem tulajdonít. Mint utólag kiderült, az ezüstedények azért voltak ott, mert a Getty Múzeum éppen meg akarta vásárolni őket Lord Northamptontól, de aztán az üzlet (holmi hamis eredetigazolások miatt) meghiúsult.

1990 tavaszán (először a Népszava külföldi híreit, majd a Sotheby’s katalógusát lapozgatva) egy éles szemű magyar muzeológusnak (Nagy Mihálynak) ugyancsak feltűnik ez az apróság, de ő egy kicsit rámenősebb: utánanéz a dolgoknak és rádöbben, hogy a Seuso-tál pontosan beleillik a XIX. század végén Polgárdi határában megtalált, és a Nemzeti Múzeum Értéktárában több, mint száz éve őrzött, római kori tripusba (háromlábú edénytartóba). 1991-ben a régészet-diplomácia mozgásba lendül, a Kül- és Belügyminisztériumot, valamint a, khm, többi illetékes állami szervet és szervezetet értesítik, hogy igyekezzenek minél gyorsabban minél több adatot gyűjteni az ezüstedényekről és az ahhoz kapcsolható személyekről. A gépezet – recsegve-ropogva bár, de – működik, s a kirakós játék darabkái kezdenek összeállni…

Számos forrás quadripust, vagyis négylábú tartót említ, helytelenül. A polgárdi leletnek három lába van; a rómaiak is tudták, hogy a háromlábú asztal nem billeg…

Ápdét: olvasóink közül többen jelezték, hogy mindenkinek igaza van: a lelet elég rossz állapotban volt, amikor előkerült, s ezért először tripusként (tehát három lábbal) restaurálták. Aztán a szakemberek rájöttek, hogy bizony mégiscsak négylábú volt, s valamikor a kilencvenes évek második felében ennek megfelelően állították helyre.

Köszönöm a pontosító információkat!

9.) A per

1993-ban a magyar állam képviselői (rendőrök, egykori tanúk, szakértők) megjelennek a new yorki bíróság előtt (a jugoszláv jogutód Horvátország, illetve Libanon már korábban kiszáll az általuk vesztesnek látott ügyből), de érveiket és személyi, valamint tárgyi bizonyítékaik jelentős részét az eljáró bíró nem veszi figyelembe. Egyes vélemények szerint a bennünket képviselő, magyar származású amerikai ügyvéd (Frank Koszorus) csapnivaló felkészültsége, a hivatalos tolmács kritikán aluli magyar nyelvtudása, illetve az ellenérdekelt fél (Lord Northampton) befolyása és erőteljes lobby-tevékenysége együttesen eredményezi azt, hogy egy több hetes procedúra, majd egy egészen rövid mérlegelés után a bírónő kijelenti, hogy az ezüstkincs továbbra is a lord tulajdonában marad, a magyarokat pedig – sajnos nincs jobb szó rá – elhajtja a Seuso közeléből is, a budapesti kormány pedig kicsenget körülbelül 2 millió dollár perköltséget.

10.) Összefoglalás

Lássuk akkor röviden, melyek azok a tények, amelyeket kereken harminc évvel Sümegh József halála után minimum 90 százalékos bizonyossággal ki lehet jelenteni.

Valamikor 1976 és 1977 között Jóska rábukkan az egykori, valószínűleg germán származású római nemes, bizonyos Seuso által valamikor az időszámításunk szerinti  negyedik században földbe rejtett – s a mértékadó szakértők szerint eredetileg több, mint ötven darabból álló, másfél-kétmázsányi tömegű – ezüstkincsre (mai szóhasználat szerint egy komplett mosdó- és étkészletre), amelyet vélhetően a népvándorlások során Pannóniába betörő és itt portyázó barbárok elől próbált ily módon menekíteni.

A leletből itt-ott (Ecseri, budapesti műkincsnepperek, ismerősök, stb.) eladogatja a kisebb darabokat, majd tájékozódik egy kicsit, utánaérdeklődik az áraknak és rájön, hogy őt bizony folyamatosan átverték. Komoly vevő után néz, de időközben megkapja a behívóját. Az általa már értékesített darabok közül több kikerül Nyugat-Európába (Bécsben ’78-ban, Svájcban ’79-ben bukkan fel pár darab). A nyomozás során kiderül, hogy több, egymástól független és egymást nem ismerő tanú is állítja: annó láttak Jóskánál antik ezüstedényeket, amelyek a később Seuso-kincsként aposztrofált műkincsegyüttes darabjaira hasonlítanak. Olyan tanú is volt, aki felelősséggel állította: vásárolt Jóskától olyan ezüsttárgyat, amely kísértetiesen hasonlított a mostani Seuso-kincs darabjaira.

A seregben (illetve katonaideje alatt) történik vele valami, aminek hatására félni kezd, üldözési eszméje támad és depressziós lesz. Egy héttel a leszerelése előtt (az ezüst feltételezett feltalálási, illetve elrejtési helyszíne környékén) ismeretlen emberekkel találkozik, akikkel a Borbély-pince felé távozik; később itt találják meg felakasztott holttestét. A pince körüli nyomok tanúsága szerint három ember érkezett, de csak kettő távozott – ezt az 1980-as helyszíni szemle nem rögzíti megfelelőképpen.

Akarom mondani: ezt sem.

A Seuso-lelet nagy bizonyossággal a mai Magyarországról, aKőszárhegy-Nádasladány-Sárpentele-Szabadbattyán négyszögön belülről származik, valószínűsíthetően a Szabadbattyánt Sárszentmihállyal összekötő (amúgy római múltra viszatekintő) út mentén feltárt, késő római kori patrícius-villa környékéről (piros kör itt fent, illetve sárga körben, kinagyítva itt alul), esetleg a Kőszárhegy melletti kőbánya területéről (világoskék kör).
A magyar állam elveszíti az első polgári pert, majd még egyet, majd még egyet; ezt követően a Kulturális Minisztérium 10 millió forint jutalmat ajánl fel annak, aki olyan (perdöntő erejű) tárggyal rendelkezik, amely a Seuso-kincs része, s így hozzásegítheti a magyar államot jogos igénye érvényesítéséhez. Az ajánlat a mai napig áll, többen is érdeklődtek, de mindegyikükről kiderült, hogy izé, füllentenek (vagy legyünk jóhiszeműek és megengedőek: tévedésben voltak az általuk birtokolt tárgy eredetét illetően).

Az emberölés mára elévült; a szakmából sokan abban reménykedtek, hogy akkor majd most előkerül valami nyom (merthogy az emberek attól tarthattak, hogy gyilkossági ügybe keverednek), de mindeddig ez nem történt meg.

Helyesbítés: Az ügyészség nyereségvágyból ekövetett emberölésnek tekinti Jóska halálát, s mint ilyen, nem évül el.

11.) A konteók

Lássuk akkor, milyen verziók léteznek Jóska halálával, illetve a Seuso-kincs kalandos útvonalával kapcsolatban.

11.1.) Az állami titkosszolgálati szál

Ne feledjük, az ezüstkincs előkerülése, Jóska értékesítési próbálkozásai, illetve halála még jócskán a komancs pártállamban történt, amelyben a gumitalpúaknak nagyon komoly beleszólása volt a hétköznapok történéseibe.

11.1.1.) A magyar állambiztonság

Egy több mázsányi ezüstlelet feltalálása, valamint a különböző darabok értékesítése nem kerülhette el a mindent behálózó Állambiztonsági Szolgálat (hivatalos nevén a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége) figyelmét. A régiségkereskedők, a hivatalos és informális műkincs-nepperek, az orgazdák és a műtárgy-értékesítés valamennyi szereplője mindig is megkülönböztetett figyelemnek örvendtek nemcsak a bűnügyi rendőrség, hanem a titkosszolgálat részéről is. Szegény Jóska (tizenvalahány évének minden naivitásával) azt hitte, hogy ha csak a legközelebbi barátainak és ismerőseinek árulja el, hogy mire bukkant, biztonságban lesz…

Ha a kisebb darabok eladogatása esetleg tényleg nem tűnt volna fel a tégláknak (besúgóknak, informátoroknak, társadalmi kapcsolatoknak, stb.), a Seuso-kincs (és Jóska) sorsa akkor pecsételődött meg végleg, amikor a srácot behívták katonának. A már említett III. Főcsoportfőnökség alá tartozó III/IV. (Katonai Elhárító) Csoportfőnökség alakulatokhoz kihelyezett emberei (hivatásosok és beszervezettek) legfontosabb feladata az volt, hogy figyeljék a sorállományt, s minden rendkívüli eseményt és jelenséget, minden szokatlannak ítélt rezdülést azonnal jelentsenek az illetékeseknek.

Azt nem tudni, hogy Jóska már bevonulása előtt rajta volt-e a megfigyelendők listáján, de hogy Pápán legalább három informátor rajta lógott, az biztos; ketten sorkatonák voltak (vagy annak tűntek), a harmadik pedig egy hivatásos tiszthelyettes. Olyannyira ellenőrizték, hogy a látogatói beszélgetések során sohasem hagyták egyedül a családtagokkal: az említett sorkatonák közül  az egyik minden alkalommal ott ült és figyelt, hogy miről folyik a szó.

Három verzió is létezik arról, hogy hogyan szerzett tudomást az állambiztonság a kincsről; ezek egyenként, de akármilyen kombinációban is elképzelhetőek.

Az első: már a sereg előtt akadt egy téglabéla, aki befújta Jóskát, illetve az ezüstkincset az ábének; lehetett jóbarát, „üzlettárs”, de egy sima szemtanú is, aki a lelet hurcolását, pakolását, új rejtekhelyen történő elhelyezését végignézte (ne feledjük, hogy – szakértők szerint – a Seuso-kincs legalább ötven, de az is lehet, hogy 200 darabból állt és ennek becsült összsúlya valószínűleg jócskán meghaladta a 150-200 kilót, tehát nem lehetett csak úgy zsebrevágni, vagy bepakolni egy szatyorba).

A második: a seregben Jóska óvatlanul kikotyogta, hogy micsoda cucc birtokába került, esetleg kimenőért, eltávozásért, rendkívüli szabadságért, netán más előnyért cserébe megajándékozott egy-két tiszthelyettest vagy tisztet apróbb ezüsttárgyakkal. Azt szintén tudni lehet, hogy egykori elöljárói és feljebbvalói között voltak amatőr „műgyűjtők” is, aki kellőképpen tudtak honorálni egy-egy ezüstkupát vagy érmét. A polgárdiak közül ráadásul többen emlékeznek olyan, 1980-as jelenetekre, amikor Jóskát honvédségi rendszámú kocsi hozta haza, majd (pár nap elteltével) ez is jött érte. Egyszer, egy meleg nyári napon a lavórkék Lada úgy érkezett a katonával, hogy tiszta kőpor volt, mintha azelőtt a közeli kőbánya területén jártak volna.

A harmadik: Jóska levelezését figyelték (akkoriban rutinszerűen bontogatták a kimenő és beérkező leveleket, nem kellett ehhez ellenzékinek lenni), márpedig az ifjabb Sümegh elég hosszú leveleket írt és kapott – legalábbis 1980 késő nyaráig…

Nem szaporítom a szót; a titkosszolgálat rájött, hogy micsoda érték van ennek a nyikhaj polgárdi gyereknek a birtokában, s megszületett a döntés: a kincset le kell nyúlni, de nem hivatalosan ám, mert annak nyoma marad, s az állambiztonságnak nagyon nem akarózott az ezüstöt átadni egyetlen múzeumnak sem.

Hogy miért nem?

Nos, roppant egyszerű a magyarázat. A Seusót már az első perctől kezdve Nyugaton akarták értékesíteni, mert a befolyó pénzt kifejezetten műveleti célokra szerették volna fordítani. Méghozzá úgy, hogy erről (a nagyon-nagyon szűk eliten kívül) még a mindenható állampárt se szerezzen tudomást – az olyan (lenézett) szervezetekről, mint a Kulturális Minisztérium vagy a múzeumok, nem is beszélve. Mert nem csak a labdarúgásra érvényes Puskás őrnagy beköpése, hanem a hírszerzés, illetve az elhárítás valamennyi szegmensére is: kis pénz – alacsony hatékonyság; nagy pénz – jelentős eredmények.

Egy titkosszolgálat pénzügyei sosem az átláthatóságukról voltak híresek (a múltban sem, ma sem, a jövőben sem). A besúgóknak kifizetett pénzekről, az itthon vagy külföldön „fogyasztási és dologi költségként” elszámolt összegekről, egyéb „rendkívüli” kiadásokról lehet persze számlát, elismervényt meg bónt hozni (feltéve, ha nincs ugye dekonspirációs veszély…), lehet a kiadások indokoltságát ragyogóan alátámasztó jelentéseket írni, de a lényeg az, hogy a szürke és fekete zónában dolgozókat csak akkor lehet megfogni pénzügyi szabálytalanságok miatt, ha nagyon hülyék. Vagy telhetetlenek.

De ez már nem tartozik szorosan a tárgyhoz, bocsánat.

Ott tartottunk, hogy az ÁB magasrangú fejesei (Jóska és a részletek alapos tanulmányozását követően) döntenek: a Seusót le kell nyúlni, a srác száját meg (így vagy úgy) be kell tömni. S a titkosszolgálat számára legbiztonságosabb módszert választották: Jóskának meg kellett halnia, mert nem bíztak abban, hogy hallgatni fog.

Apropó, még nem mondtam, de Jóska két kamaszkori cimborája is idejekorán meghalt, s ugyancsak akkoriban, amikor ő, ráadásul az egyiküket (Kolonics Györgyöt) szintén egy kőszárhegyi pincében találták meg holtan. Természetesen baleset áldozata lett (egészen pontosan ételmérgezést állapítottak meg), idegenkezűség kizárva. Jóska gyakran dolgozott együtt Koloniccsal a kőbánya területén, de maszekban magántelkeken is vállaltak szintezést és földmunkákat a kincstári munkagéppel. A másik srác pedig (akinek nem sikerült kiderítenem a nevét) 1981 januárjában felakasztotta magát valamelyik környékbeli erdőben.

Az ezüsttárgyakat aztán kijuttatták Bécsbe (egy állambiztonsági szervnek ez nem okozhatott túl nagy problémát), ahonnan egy részük a már említett Anton Tkalec segítségével a libanoni Korbanhoz kerül. Tkalecnek máskülönben akkoriban magyar barátnője volt, gyakran utazott Magyarországra, a budapesti Ecserin legalább tíz felvásárlója dolgozott, s a beszámolók szerint őt valahogy soha nem cseszegették a magyar vámosok Hegyeshalomnál… Az ő specialitása az érmék voltak, s Belgrádon kívül Bécsben és Zürichben volt egy-egy szakboltja. Az általa alapított Tkalec AG egyike Európa legelismertebb numizmatikai kereskedéseinek és szakárverési helyszíneinek.
Halim Korbannak pedig a hetvenes évek második felében menő antikvitás-kereskedése volt Bécsben, az egyik ötcsillagos szállodában, ahol a puccos helyi dámákon és az amerikai turistákon kívül bizony a magyar párt- és állami elit tagjai is meg-megfordultak.

Kiegészítés:

A III/IV. kvázi jogutódjaként működő Katonai Biztonsági Hivatal váltig állítja, hogy annak idején, vagyis a nyomozás során minden támogatást megadott a Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatnak; a bűnügyes zsaruk minden kérdésére válaszoltak, minden kapcsolódó (egykori III/IV-es) aktába betekintést engedtek Tonhauser legényeinek.

Hááát… Ha ők mondják, akkor ez tutira így van. És abban is egészen biztosak vagyunk, hogy a Magyar Köztársaságban elképzelhetetlen lenne egy egykori (szocialista) állambiztonsági érdeket fontosabbnak tartani egy (két, három) gyilkosság felderítésénél, és egy többmilliárdos csempészési ügy felgöngyölítésénél.

Bárki is lenne az egykori (vagy a mai?) érintett. Bárki.

11.1.2.) A szovjet GRU

A hetvenes években egyetlen magyar titkosszolgálat sem nélkülözhette a Nagy Szomszéd És Barát testvérszervezetének féltő gondoskodását; a KGB a polgári, míg a GRU a katonai területen nyomult. Esetünkben ez a második cég (vagyis a szovjetek katonai hírszerzése) lehetett a spíler, akikről a Magyar Néphadsereg (és a III/IV.-es Csoportfőnökség) akkor sem tudott volna megfeledkezni, ha nagyon akar.

Miről is van szó.

Azt, hogy Jóskára (és az általa felfedezett kincsre) a magyar szervek figyeltek fel, az valószínű, de a játszma nagyját már a Moszkvából irányított fiúk végezték. Polgárdi környékén amúgy is rajta tartották a szemüket, hiszen – nemcsak a szájhagyomány szerint – komoly szovjet katonai erő (és haditechnika) állomásozott a környéken. A Nyugaton feketén értékesített leletből származó kemény valuta bizony jól jött az oroszoknak is; hogy elvtársiasságból riszteltek-e magyar kollégáikkal, vagy pofátlanul lenyúlták az egészet, nem lehet tudni, de abban majdnem biztos vagyok, hogy Jóskát, Kolonicsot, valamint a harmadik társukat is ők gyilkolták meg, hogy – hagyományos orosz módi szerint – a szálakat teljesen elvarrják.

Említettem már Sir Peter Wilson nevét, aki 1980-ig a Sotheby’s elnöke volt, s aki (már nyugdíjas tanácsadóként) közreműködik a Seuso-kincsek különböző darabjainak összevásárlásában, közvetít a libanoni Korban és Lord Northampton között. Nos kedveseim, az 1984-ben elhunyt Sir Peterről annyit kell tudnotok, hogy évtizedeken át Kim Philby országos jóbarátja volt, s a ’90-es évek közepén kiszivárgott információk szerint úgy harminc éven keresztül a KGB fizetett ügynökeként tevékenykedett a ködös Albionban.

Ami pedig Korbant illeti (tudjátok, a libanoni csávó, akinek Bécsben volt régiségkereskedése), nem árt azt sem figyelembe venni, hogy ő a hatvanas évek közepétől 1972-ig Moszkvában dolgozott, mint diplomata. Értjük, ugye…

Még egy érdekesség.

A móri posztnál (az ottani E. pontban) említést tettem egy „halottlátóról”, aki mindenféle csiribi-csiribá módszerrel már a nyomozás legelején megmondta, hogy az egyik elkövető családneve német eredetű, a másik utóneve pedig László… Igaz, hogy ez a Kaiser-Hajdú párosra ugyanúgy igaz, mint a Weiszdorn-Nagy duóra, de akkor is érdekes.

Nos, ennek a spiritisztának nem ez volt az első dobása, hiszen amikor 1992-ben két, a Seuso-ügyben eljáró nyomozó felkeresi és „mindent meg kell próbálni, legfeljebb nem írjuk le jelentésben” alapon kikérik a véleményét Sümegh Jóska halálának körülményeiről, a fazon gyertyákat gyújt, maga elé teszi Jóska, valamint az ügy több (vélelmezett) szereplőjének fényképét (katonákat, régiségkereskedőket, illetve több indifferens személyét), és ráhelyezi ezeket a kőszárhegyi környék vaktérképére, elég érdekes dolgokat mesél, amelyek közül (kegyeleti és személyiségjogi okoból) csak az alábbiakat említem:

a.) kiválasztja az egyik pápai tiszthelyettes (civilben készült) fotóját és azt mondja (Sümegh fényképére bökve), hogy ezen két ember között speciális érzelmi kapcsolat volt; ez az ember (Jóska) nagyon félt ettől (tiszthelyettes);

b.) a tiszthelyettesről elmondja, hogy volt egy titka, amit nagyon szégyellt, de ezt a titkot ez az ember (egy katonai elhárító fotójára bök) ismerte és ezzel zsarolta a tiszthelyettest;
c.) húsz (ömlesztve elétárt) fotó közül kiválasztja azokét, akik már nem élnek (Jóska, Kolonics, a harmadik haverjuk, továbbá két indifferens emberét, akikről a nyomozók később megállapítják, hogy jé, tényleg halottak);

d.) a vaktérképen (tehát semmi felirat, csak domborzat) megmutatja azt a helyszínt (a Borbély-pincét), ahol Jóska holttestét megtalálták és hozzáteszi: itt valami nagytömegű fém sokáig el volt ásva…

(A halottszemle során a felfedező tanúk tényleg elmondják, hogy a pince földje egy körülbelül másfél méteres átmérőjű kör mentén frissen feltúrtnak látszott, de erről aztán akkoriban tényleg csak a benfenntesek tudhattak, egy újpesti, félanalfabéta cigányember végképp nem.)

Fontos leszögezni, hogy a halottlátó akkor látta először ezeket a fotókat (ráadásul Jóskáról a rendőrök – óvatosságból – egy gyermekkori képet vittek magukkal), az ügy részleteit és szereplőit abszolút nem ismerte (hiszen akkoriban még nem jelent meg minden kihallgatási jegyzőkönyv a bulvárújságokban), és előre leszögezte, hogy a produkcióért nem kér pénzt.

Ja, csak hogy még egy kicsit borzoljam az idegeket: a lord (elképesztő nehézségek árán beszerzett) fotójára mutat és azt mondja, hogy ennek az embernek nem tudja kimondani a nevét, de az biztos, hogy elég nagy kárt fog okozni Magyarországnak. És egy év múlva a magyar kormány ugye kifizeti a kétmillió dolláros perköltséget a vesztes new yorki bírósági eljárás után…

11.1.3.) A nyugati hírszerzés(ek)

A harmadik lehetséges titkosszolgálati szereplő valamelyik nyugat-európai (vagy amerikai) szervezet, akiknek motivációja hangyahímvesszőnyit sem tért el komancs kollégáikétól és ellenfeleikétől. A fekete pénzek bármelyik cégnek jól jönnek (pláne egy ekkora összeg), ráadásul milyen jóleshetett a Langley-i, londoni vagy párizsi gumitalpúaknak tudni, hogy a Varsói Szerződés elleni műveletek finanszírozását részben olyan lóvéból biztosíthatják, amelyek hátterét egy magyarországi eredetű műkincsegyüttes eladása jelenti.

11.1.4.) A Moszad

Halim Korban egy olyan maronita (tehát keresztény arab) családból származott, amely hagyományosan Izrael szövetségesének számít. Noha libanoni útlevéllel rendelkezett, valójában már Moszkvában is Tel-Aviv érdekeit szolgálta, s kötődését a zsidó titkosszolgálathoz akkor is fenntartotta, amikor Bécsben telepedett le. Első körben ő szerezte be a később hamisnak bizonyult Seuso-eredetigazolást (a Moszad okmányszakértői véletlenül csapnivaló munkát végeztek), amivel a nyolcvanas évek elején az ezüsttárgyakat megpróbálták értékesíteni, majd ugyancsak ő közvetít Peter Wilson, Lord Northampton, Anton Tkalec és a Sotheby’s között is. Anyagilag sem jár rosszul, hiszen a különböző üzletkötői díjakból és százalékokból 1980 és 1988 között körülbelül 8 millió dollárnyi tiszta haszna származik.

11.2.) Önállósodott titkosszolgák

A titkosszolgálati vonalnak van egy alverziója is. Eszerint az egész bulit (a tárgyak Nyugatra juttatását, ezek értékesítését, a haszon lefölözését, a tápláléklánc legalján szereplő emberek kivégzését) olyan gumitalpúak szervezték meg és követték el, akik nem az anyacégük, hanem a saját érdekeiket (és gazdagodásukat) tartották szem előtt – természetesen a teljes titkosszolgálati arzenál saját célú felhasználásával.

Ha az ember szeme előtt a privát bankszámlájának egyenlegértesítője és egy gondtalan nyugállomány képe lebeg, hajlamos megfeledkezni az ideológiai szembenállásról, s még tán a belé sulykolt ellenségkép is halványulni kezd. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem zárható ki egy frontvonalakon átnyúló, kölcsönösen előnyös üzleti együttműködés sem a szovjet, magyar, illetve a nyugat-európai és amerikai szolgálatok bevállalósabb tagjai között a Seuso-lelet lenyúlása és értékesítése érdekében.

11.3.) A műkincs-maffia

Kérem szépen, nem volt itt semmiféle titkosszolgálat, se magyar, se orosz, se amerikai. Egyszerűen a már annak idején is viruló, határokon átnyúló (svarc) műtárgykereskedelem királyai intézték az egészet. A Jóska által eladogatott érmékből és kisebb tárgyakból, valamint az általa óvatlanul elejtett célzásokból kisakkozták, hogy valami igazi nagy durranás lehet a háttérben (szegény Sümegh nem volt valami nagy konspirátor; bármennyire is igyekezett, a hízelgésnek nem tudott ellenállni, s minden provokáló kérdésre azonal ugrott és válaszolt). Kicsit utánanéztek, ráengedtek Jóskára mindenféle kétes alakokat, akik aztán jelentették a megbízóknak, hogy százmilliós-milliárdos értékek vannak a polgárdi srác birtokában.

Tudjuk, hogy sokkal, de sokkal kevesebbért is öltek már embert. Emlékeztetőül: a Seuso-lelet piaci értékét 1990-ben 70 millió dollárra (4,5 milliárd forintra) becsülték; a mait megkapjuk, ha ezekhez a számokhoz hozzáteszünk legalább még egy nullát, de olyan becslést is olvastam, amely szerint a kincs ma körülbelül 100 milliárd forintot érne… ha akadna olyan vállalkozó, aki az amerikai értékesítési tilalom, továbbá a hiteles eredetigazolás hiánya ellenére látna fantáziát a dologban.

Kérdés: na és mit érdekelné (mondjuk) Hasszánt, egy szaúdi olajsejket egy new yorki bíróság határozata..? A származási bizonyítványt meg majd beszerzi később, ha elfogyott az olaj és hivatalosan is értékesíteni akarja a készletet.

11.4.) A szabadkőművesek

Régi jó ismerőseink ebből a posztból sem hiányozhatnak… Nem túlságosan köztudott, de nem árt tájékoztatni a most esetleg gúnyosan elmosolyodókat, hogy Lord Northampton a brit szabadkőművesek egyik kiemelkedő képviselője; nyolc évig (2001 és 2008 között) az Egyesült Angliai Nagypáholy (United Grand Lodge of England, UGLE) helyettes nagymestereként tevékenykedett. S csak azért nem full nagymester, mert ezt a beosztást Őfelsége II. Erzsébet kedvenc unokatesója, maga Edward herceg, Kent második grófja tölti be, immáron 43 éve…

Azt, hogy a maszonok honnan értesültek a Seuso-kincsről, már sohasem fogjuk megtudni, de füleik mindenhol voltak, vannak és lesznek. Mindenesetre az egész ügy mögött a nemzetközi szabadkőműves összeesküvés áll. Természetesen nem azt állítom, hogy maga a lord jelent meg annó talpig kötényben a Borbély-pincében, kezében körzővel és vakolókanállal, hogy eltegy láb alól szegény Jóskát, de hát nem is volt erre szüksége. Pénzzel még a Vasfüggönyön innen is lehetett bérgyilkost fogadni, s azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Halim Korban 1980-ban Bécsből Londonba költözött, ahol az UGLE tagjai egyengették előtte a beilleszkedés rögös útját mindaddig, amíg egy triviális ikoncsempészési ügy miatt ki nem esett a kegyeikből – legalábbis a felszínen.

Akinek van egy jó órányi szabadideje, nézze meg Dézsy Zoltán izgalmas dokumentumfilmjét, amelyet tizenöt évvel ezelőtt forgatott. Jó pár illusztrációt innen vettem.

 

 

Jóska! Most álságos dolog lenne úgy zárni a posztot, hogy nyugodjál békében, hiszen egy  felderítetlen emberölés áldozatától ez nem igazán várható el mindaddig, amíg gyilkosa nem kapta meg büntetését… Azt azonban tudnod kell, hogy nem a zsarukon múlt…

Hát, kedves barátaim, itt a poszt vége… Arra kérlek benneteket, hogy a szavazás után vegyétek a fáradságot és a kommentekben egészítsétek ki a Seuso-konteót a saját verziótokkal, hiszen a Magyar Konteósok Egyesületében nem pályázhat vezető beosztásra az, akinek nincs különvéleménye az ügyről, és/vagy nem ismer minimum egy olyan embert, akinek járt a kezében legalább egy Seuso-ezüstkancsó vagy antik római turmixgép.

Ápdét: Itt olvashatjátok a legújabb (Zelnik-féle) fejleményről szóló villámposztunkat!

Ápdét2: A kibővített és aktualizált Seuso-poszt olvasható lesz a 2014 május elején megjelenő Konteó2-ben! Addig is olvasd a Konteó1-et!