A Fecebook-n jelent meg..........

-- EGY MELÓS LEVELE Hallom a hírekben, hogy egykori MSZMP-s Boross Péter 
együtt emlékezett az egykori KISZ-es Orbánnal azokra a rémes kommunista 
időkre, amikor az előbbi egy vendéglátóipari vállalat igazgatói 
székében, utóbbi pedig ingyenes egyetemi tanulmányai során rombolta a 
kommunista rendszert. Megértem őket, biztos rémes volt nekik a 
kommunizmus, ahol egy melós kinyithatta a pofáját és nem vágta magát 
hasra egy csepeli proli ha valaki másfél évtized alatt megszerzett 
jogász diplomával a kezében nagyképűsködni akart valahol. Nekik egy 
olyan világ kellett, ahol nem kilencmillióan érzik jól magukat és 
egymillióan rosszul, hanem olyan, ahol kilencmillió kiszolgáltatott 
nyomorultra jut egymillió burzsuj. Ők elérték a céljukat és elvárják, 
hogy velük együtt visítsuk az üres vályú előtt, hogy milyen rossz is 
volt nekünk akkor, amikor még nem vályúból, moslékkal etettek minket. 
Hát, én elszomorítom ezeket az embereket. A többségnek nem volt rossz. 
Nem éreztük a legjobban magunkat, de minden jobb volt nekünk, mint ma. 
Abban a rohadék rendszerben lakást adtak a fiatal házasoknak, ma 
devizahitelt kaptak és többségük el is menekült az országból emiatt. 
Abban a rohadék rendszerben, ha nem mentünk el dolgozni a rendőr 
kergetett minket, ma akkor kergetnek minket, ha dolgozni akarunk vagy 
feketén munkát vállalunk. Abban a rohadék rendszerben mindenkinek volt 
mit ennie, nem adalékokkal, hamisított húsokkal, lejárt szavatosságú 
élelmiszerekkel tömtek minket és senki nem volt ráutalva, hogy egy tál 
levesért naphosszat dolgozzon. Abban az átkozott rendszerben Trabanttal 
jártunk ugyan a Balatonra nyaralni, de legalább volt mivel és volt hova. 
Ma elszédülünk már attól is, ha csak a benzinkutak ártáblájára nézünk és 
a járdaszigeteknél távolabbra nem jutunk nyaranta. Abban a rohadék 
rendszerben, ha betegek voltunk, kórházba mentünk és meggyógyítottak 
minket. Mára táppénzcsalók, álrokkantak, munkakerülők lettünk. Végül, és 
ez talán a legfontosabb, abban a rendszerben emberekké lehettünk, 
dolgozhattunk, boldogulhattunk, gyarapodhattunk. Érték volt a gyerek, a 
jövő záloga. Ma kétségbeesetten tekintünk rájuk, féltjük őket a 
holnaptól, mert azt látjuk, hogy semmi, de semmi esélyük a boldogulásra. 
Ha nem akarjuk, hogy éhen dögöljenek huszonévesen, akkor szinte nekünk 
kell őket idegenbe taszítani. Messzire tőlünk, olyan messzire, hogy öreg 
korunkra biztosan magunkra maradjunk. Ma, amikor ennek a rendszernek a 
képviselői gyalázzák azt a rendszert, fázós kezem ökölbe szorítom és 
dühösen, nagyon dühösen emlékszem arra a világra, amikor még nem 
senkiházi senki volt a nevem, hanem voltam valaki, aki büszke lehetett 
magára.