Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam
   a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és
   csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.



   Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele
   tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.
   Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,
   miért?



   Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám
   üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.
   Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem
   igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
   Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!
   Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy
   megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.
   Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az
   életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,
   forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már
   Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire
   számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.
   A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt
   most.



   Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem
   vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert
   fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
   Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,
   úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.



   Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap
   felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,
   mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.
   Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és
   nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.



   Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,
   ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.
   Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a
   karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd
   megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem,
   beleegyeztem a furcsa kérésébe.



   Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és
   azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell
   néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.



   Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,
   hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan
   sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A
   szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,
   több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és
   gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,
   kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a
   munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.



   A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
   Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg
   alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az
   arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy
   percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.



   A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta
   meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből.
   Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint
   erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban
   vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.



   Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem
   talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.
   Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre
   könnyebben tudtam őt vinni.



   Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a
   szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
   A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy
   kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,
   élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön
   közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy
   az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,
   kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai
   lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont
   olyan volt, mint az esküvőnk napján.



   De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a
   karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az
   iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,
   hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.



   Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az
   ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,
   meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
   azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
   Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.



   Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A
   házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró
   részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól
   kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig
   kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.
   Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és
   zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.



   Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az
   eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden
   reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.



   Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam
   az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.



   A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva
   Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg
   akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig
   visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok.



   Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,
   nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot,
   de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a
   házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,
   amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog
   házasságotok!



   Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
   Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
   Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
   fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.